Keresztes Ilona: Megtalálom velük a hangot

Gyereknap kapcsán egy olyan heti sorozatot készítettem, amelyben minden nap gyerekekkel foglalkozó szakemberrel beszélgetek arról, miért és hogyan foglalkoznak velük, milyenek látják őket. Első alanyom Keresztes Ilona újságíró, életvédő, aki nemcsak nagycsaládos magánélete (négy felnőtt fia van és második unokáját várja), hanem munkája révén is szorosan kötődik a gyerekekhez – a legkisebbekhez is.

Tíz éven át felelős szerkesztője voltál a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorának, amelynek központi témája a gyermek; közben kamaszokat hívtál meg a műsorba, akik a VÁLASZ-UTAK rovatban átvették a mikrofont. Ezzel párhuzamosan létrehoztad a FÉSZ (Fiatalok az Élet Szolgálatában) közösséget, ahol az élet kezdetéről tanulnak, és ahol az élet védelmére készíted fel a fiatalokat; és most, hogy 23 év után váltottál a közmédiáról a szabadúszásra, csatlakoztál az egy.hu portálhoz, ahol többek között óvodás és kisiskolás gyermekekkel is tervezel foglalkozni. Honnan ez az erős gyermekközpontú személyes indíttatás? Tisztán saját motiváció vagy esetleg családi örökség is?

Az még kimaradt, hogy a rádió előtti életemben 12 évig óvodásoknak tanítottam hittant a Tömő utcában Futó Karcsi bácsi mellett, és zeneovis foglalkozásokat is tartottam fiatal anyaként. Azóta is hiányzik ez. Szerintem alapvető adottság, hogy szeretek és tudok velük foglalkozni, megtalálom velük a hangot, de benne lehet az is, hogy nagycsaládban nőttem fel, mindig sok gyerek vett körül.

Munkád és a magánéleted mindig is összefonódott?

Volt idő, amikor nagyon szétvált a kettő; keveset voltam otthon, és a hétvégék is munkával teltek az események miatt, ahol meg kellett jelennem. Aztán volt olyan időszak, amikor sokat dolgoztam otthon. Annak az a nehézsége, hogy nincs térbeli váltás a két terület között, viszont többet láttam a családomat. Fejben viszont mindig nagyon szorosan összekapcsolódott a munka és a családom. A családi témák miatt állandóan forogtak a fejemben a régebbi és aktuális történések a gyerekeimről, szüleimről, távolabbi családtagjaimról. A rádiózás 23 évében számos életszakaszt magam is átéltem, megismertem ezek boldogságát és nehézségeit; és ennek most sincs vége, hiszen most váltam anyóssá, nagymamává, bővül a családom, hamarosan érkezik a második unokám.

Gyakorlatilag minden korosztállyal foglalkozol. Melyikkel a legkönnyebb, illetve legnehezebb együtt dolgoznod?

Minden korosztály öröm számomra, de mindegyik nagyon fárasztó. Ha érdemben foglalkozol velük vagy közösséget teremtesz, rengeteg energiát kell áldozni rájuk. Nem is a korosztály jelentheti a nehézséget, hanem a forma. Kötelező iskolai keretek között tanárként heti 25 órát megtartani minden évfolyamban nehéz. A hittan, a VÁLASZ-UTAK vagy a FÉSZ ehhez képest jutalomjáték. Önként jönnek, nem kötelező nekik. Itt könnyű jófejnek lenni közöttük. Nem kell őket osztályzattal értékelni, és nem kell felvételire felkészíteni.

Mégis a közös munkának nagy a tétje, és ennek megfelelően magasra tettük a lécet, mert a FÉSZ fiataljai életeket mentenek azzal, ha jó csapatként működnek együtt, és jól fogalmazzák meg a mondandójukat. A VÁLASZ-UTAK a rádióban válogatott társaság, akik számára megtiszteltetés, hogy ott lehetnek, de nagyon komoly munka őket képessé tenni a rádiós beszédre, ami egyébként a korosztályuknak megfelelő természetes beszéd kell, hogy maradjon. Az óvodások alapvetően egy zsák bolha, akiket délután kell gondolkodásra és figyelemre bírni, amikor már nagyon fáradtak. Viszont ők adják vissza a legtöbbet a rájuk szánt energiából. Például az ovis hittan késztetett arra, hogy komoly hitigazságokat „tejbe aprítsak”. Olyan egyszerűen kellett megfogalmazni mindent, hogy ők is értsék, de nem szabadott a tanításból elvenni semmit. Tehát már a felkészülés is sokat jelentett, de ezután jött az óra, amikor olyan dolgokat mondtak, ami megnyitotta számomra az Eget.

Ha azt kérdezném, hogy számodra melyik a legfontosabb korosztály, gondolom a válasz a magzati kor lenne, hiszen küldetésednek tekinted az életvédelmet. Így van?

A magzati kor nem a legfontosabb korosztály számomra, hanem ugyanolyan érvényes, mint az emberi életszakaszok közül bármelyik. Ugyanakkor sajnos a legtöbb szót erre kell vesztegetni, mert még mindig nem evidens, hogy a méhen belül éldegélő gyerek már köztünk élő családtag, és nem egy döntés. Ettől függetlenül bármikor el tudok olvadni egy ultrahang képtől, különösen most, amikor éppen a második unokám növekedését követjük. Így sokkal inkább elfogadhatatlan és érthetetlen számomra az, hogy nem minden baba élvez feltétlen védelmet ebben a pici korában.

Ugyanakkor ez munkád legnehezebb része lehet, hiszen még mindig nagyon kényes, ha már nem is tabu-téma. Hogy látod, mennyit változott ez ügyben az emberek hozzáállása amióta életvédelemmel foglalkozol, és milyen feladatokat látsz magad előtt még ezzel kapcsolatban?

Ma már tényleg nem tabu, de erősen megosztó téma az abortusz. Indulatokat gerjeszt, és szélsőséges álláspontok verekednek egymással kegyetlen módon. Ami számomra disszonáns, hogy épp a liberális beállítottságú körök gondolják azt, hogy kora, neme vagy tartózkodási helye szerint diszkriminálhatnak egyes embereket válsághelyzetre hivatkozva. Látom azért a munkánk eredményét. Minden ismeretterjesztés, amely nem haraggal történik, hanem szeretettel, megtermi a gyümölcsét. Nagyon sok fiatal aktivizálja magát ebben a kérdésben, sokkal kevesebb az abortuszok száma, mint korábban (igaz, ez azért több tényezős eredmény), és ami nagyon jó, hogy az édesanyák nemcsak a születéstől kezdve foglalkoznak a gyermekükkel, hanem már az első kilenc hónap idején is. Az a szomorú, hogy ez csak a kívánt, tervezett gyerekekre vonatkozik, a nem kívánt, váratlanul betoppanó babák sokszor halálra ítéltetnek. Ez egyszerűen nem igazságos!

És van még egy nehézség: aki az élet mellett kiáll, attól kell tartania, hogy szakmai körökben ellehetetlenül. Vannak olyan fiataljaink, akik dolgoznak velünk, de az arcukat nem merik adni ehhez a misszióhoz. Őket szintén a „mindenkire nyitott, elfogadó és toleráns” liberális körök befolyása fenyegeti. Ezen a téren még bőven van mit finomítani. És ott van az orvosi kommunikáció kérdése is. Ma vannak országok, ahol büntetőjogi következménye lehet annak is, ha egy apa lányának nevezi a lányát, ha ő közben fiúnak tartja magát. Viszont szülészorvosok automatikusan feltehetik a kérdést egy várandós nőnek, hogy: „megtartja?” Képzeljük el a helyzetet, hogy egy anya bemegy a rendelőbe a hároméves kisfiával, és ez lenne az orvos első kérdése! Azon gondolkodnánk, hogy orvost vagy rendőrt hívjunk-e ezek után az orvoshoz. Miért lehet ugyanezt megkérdezni korábban, a gyerek születése előtt? Ez nonszensz! A közösségi portálokon pedig képesek letiltani, ha egy kérdésre a baba mellett érvelsz, mondván, hogy a véleményed „kirekesztő”. Mi a kirekesztőbb? Kihordani egy babát vagy megszakítani az életét? Ezekből a példákból világosan látszik, hogy még nagyon sok a teendőnk, és szükség volna a józan észre.

Sokan szidják a „mai gyerekeket”, miközben a velük foglalkozó szakemberek gyakran megerősítik: ugyanúgy vágynak a szeretetre, figyelemre, törődésre és ugyanolyan kíváncsiak a világ dolgaira, mint mi voltunk – legalábbis kisebb korukban. Te milyennek látod őket?

Én azt gondolom, hogy kamaszkorban is vágynak a figyelemre és a szeretetre, de az életkori sajátosságok miatt másképp kapcsolódnak, más megnyilvánulásaik vannak, és más módon tudják befogadni a szülők szeretetét, mint kisebb korukban. Ha egy szülő nem érti a gyermeke nyelvét, nem tudja kódolni, amit üzen, minden korosztályban meggyűlhet a baja a gyermekével. Látom a fiatal szülőket. Van, aki nem tudja értelmezni a csecsemő jelzéseit, az ő gyereke sokkal nehezebben kezelhető már az első hetekben is. Arra is láttam példát, hogy a szülők értették a tizenéves gyerek reakcióit, és kézben tudták tartani a kamasz évek történéseit és a leválás folyamatát. Teljesen téves út, ha a gyerekeket ekézzük azért, mert valami nem működik. A gyermeknevelés közben mindenki hibázhat. A szülők is botladoznak, és a gyerekek sincsenek mindig a helyzet magaslatán, de az alap, hogy nem tudunk függetlenedni egymástól. Ezért a közös élet összessége adja meg, hogy hogy sikerül végül a kapcsolatunk.

A beszélgetések során nyilván “terelgeted” is őket, a FÉSZ-ben pedig kifejezetten képzés zajlik. Melyek azok az értékek, amelyeket a legfontosabbnak tartasz nekik (közvetve vagy közvetlenül) átadni?

A FÉSZ-ben azok a fiatalok jönnek össze, akik erős meggyőződéssel állnak az élet mellett. Őket arra képezzük, hogy ismereteik is legyenek a jószándék mellett, és képesek legyenek érthetően és szerethetően átadni mindazt, amit a méhen belüli életről tudni lehet. Sok vita is kirobban a nehezebb pontokon, de ezek a legjobb részek, mert ilyenkor mindig helyére kerül valami. Ők is azzal küzdenek, hogy úrrá legyenek az indulataikon, ne ítélkezzenek, de kimondják az igazságot úgy, ahogy van. Ez a missziójuk lényege, ugyanis az nem szabad döntés, amikor az információk felét elhallgatják vagy ferdítik előtted, majd azt állítják, hogy a döntés a tiéd, és rajtad marad az egész felelősség. Amikor pedig később rájössz mekkora hibát követtél el, és összezuhansz, akkor azt is eltagadják, hogy az abortusznak súlyos lelki következménye lehet.

És te mit tanulsz tőlük? Mit adtak neked a kamaszok a VÁLASZ-UTAK-ban, mit kapsz a fiataloktól a FÉSZ-ben, és mit vársz az egy.hu-n induló foglalkozástól?

Erős élményem velük kapcsolatban minden csapatban, hogy tiszták, szabadok és erősek. De nagyon változékonyak az érzelmeik és az életük folyása is. Nem mindig számíthatunk rájuk tartósan, és nagyon sok energiát kell beletenni egy fiatalokból álló közösségbe azért, hogy valóban közösség lehessen. A FÉSZ-ben például megtanultam, hogy egyes dolgok akkor lesznek igazán jók, ha egészen megbízom bennük, és átengedem a feladatok egy részét. Ezen kívül remek kérdéseik vannak. Most a hatodik képzés zajlik éppen, és a törzsanyagunk egyre gazdagabb éppen az ő kérdéseiknek és kutakodásaiknak köszönhetően.

Az egy.hu oldalon kisgyerekekkel fogok együtt dolgozni úgy, hogy nagyon komolyan vesszük őket. Eszembe jutott gyerekkoromból egy emlék: amikor a nagypapám betoppant hozzánk, szinte azonnal nekirontottam, azzal, hogy: „Nagypapa, képzeld el…!”. Nagypapa akkor megállt, felnézett az égre: „Várj, elképzelem!”. Ez vicces volt, de nagyon komoly is, mivel tudtam, hogy ezután az lesz, hogy nagyon komolyan figyel, vitatkozik velem, és tőlem is elvárja, hogy érveljek, alaposan kifejtsem, amit gondolok. Közben állandóan viccelt, de soha nem nevetett ki, nem kezelt kicsi gyerekként. Mellette egyenrangú voltam. Valami ilyesmire készülünk az Egy.hu oldalán, már nagyon várom az indulást!

Mesélnél egy, a közös munka kapcsán felmerült megható történetet?

A FÉSZ-szel egy alkalommal Miskolcon jártunk egy iskolában, és egy 14 éves fiú az előadás közben, amikor a magzati élet fejlődéséről vetítettünk egy gyönyörű filmet, sírva kirohant. Szerencsére volt velünk másik fiú is, aki utána szaladt, és meg tudta nyugtatni. Kiderült, hogy egy éve volt a barátnőjének abortusza, amit ő nem akart volna, de nem számított a szava. Az bántotta leginkább, hogy nem tudott a gyermeke védelmére kelni. Sok mindenre fel vagyok vértezve, de arra nem számítottam, hogy nyolcadikos fiú is szenvedhet poszt abortusz szindrómában. Ez mindannyiunkat megdöbbentett, de amikor az egész osztálynak elmondta, ami nyomasztja, egy kicsit fellélegzett. A barátai viszont lefagytak, mert rádöbbentek, hogy ez velük is bármikor megeshet, ha nem vigyáznak. Ott többen együtt elhatározták, hogy beszélnek a többi barátaikkal, és felelősen fognak élni. Remélem, egy kicsi meg is valósult ezekből a nagy tervekből. Az óra végén egészen katartikus volt, amikor a születésnapi tortánkon sorra gyúltak a gyertyák; és minden gyertya egy-egy igaz elhatározás volt arra, hogy tesznek valamit a kisbabák életéért.

A járványhelyzet mennyire változtatta meg a munkádat? És vajon mennyire változtatta meg a gyereket az elmúlt év? Te hogyan látod szükségét támogatni őket a járvány hatásainak a feldolgozásában?

Életben tartottuk a közösséget, a képzés rendben lezajlott, de elegük lett az online térből. Volt azért előnye is a FÉSZ-ben, például az, hogy az is azok is részt vehettek, akik nem mozdulhattak ki otthonról vagy nagyon messze laknak. Tavasszal két kisbaba is született a közösségünkben. A kismamáink a babával együtt ott ültek a monitor előtt, és végigcsinálták a képzést. Így arra is lehetőség van, hogy országhatáron, sőt földrészen túlról is meghívjunk előadót, tanúságtevő vendéget. Hiányzunk egymásnak, de az is igaz, hogy kicsit elszoktak attól, hogy felöltözzenek, felkerekedjenek, és elinduljanak otthonról. Tartok tőle, hogy a személyes jelenléttel meg kell majd küzdenünk. Remélem, nem fog túl nagy lemorzsolódással járni!

Biztos vagyok abban, hogy a post covid gyógyítás lelki értelemben még hátra van. Kezdetben a tizenévesek könnyebben vették a járványt, de később sokan közülük szembesültek a halállal. Volt, akinek az osztályfőnöke halt meg, sőt diáktársakat is vitt el a covid.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!