Porkoláb Gyöngyi: Kollektív veszteség érte a világot és ennek feldolgozása közös feladatunk

Évértékelő sorozatom mai alanya egy sokrétű munkát végző, izgalmas személyiségű nő, akivel számtalan fórumon összefutottam már. Porkoláb Gyöngyi kulturális mediátor és produkciós vezető, a debreceni Campus fesztivál szervezői csapatának tagja, a CSAK Design Kör (korábban Debreceni Kőr Dáma) Egyesület alapító elnöke. Három diplomája mellett most „gyűri” a negyediket a Debreceni Egyetem egészségügyi menedzser mesterszakán. A tanulás és meglévő munkái mellett szolgálatként végzi a Debreceni Hospice Ház Alapítvány kuratóriumi elnökségét és a 15 éves hospice munkáját, valamint missziója ápolni többek között a debreceni Szabó Magda örökségét is, egy általa létrehozott, országot bejárt színházi emlék-előadással.

Mi volt az idei éved legszebb és legnehezebb pillanata?

Nehezen rugaszkodok neki az olyan válaszoknak, amelyek a legjobb, legszebb, leg-pillanatokra, élményekre utalnak, hiszen visszatekintve egy évre, megannyi apró és jelentős élmény, nap, folyamat összességéből nehéz kiragadni egyet. Talán nem is lehet, talán nem tudok egyet kiemelni, mert az élet különböző területeit – család, munkahely, barátok, közösségi-társadalmi élet – nem lehet egyformán súlyozni. A ma válasza a tegnap tükrében lehet, hogy holnap mást mutat.

Na, de nem megkerülve a válaszadást…. Több örömteli pillanat történt ebben az évben. Lediplomázott a lányom, ami nagy örömmel és büszkeséggel tölt el. A vírushelyzet az örömünkből nem vett el, de a diplomaosztó hiánya miatt máshogy tudtunk ünnepelni. Mindig rájövök, mennyire fontosak ezek a „ceremóniák” az életünkben, milyen fontos események több év vagy évtized után visszatekintve. Sikerült a kerek születésnapomat a barátaimmal megünnepelni, amely szintúgy mondhatnám, hogy semmi különös, hiszen az embernek minden évben van születésnapja. Idén ez is oly sok veszteségélményt jelentett sokak számára, hiszen családtagok és barátok nélkül kellett a gyertyákat elfújni. Két barátnőm sajnos éppen a vírus csúcspontjain ünnepelt volna, de nem lehetett. Ez is megerősítette azt a megtapasztalást, hogy mennyire fontos ilyenkor a barátokkal, családtagokkal együtt megosztani örömünket. Hálás vagyok, hogy nekünk ez megadatott.

Aztán volt olyan pillanat, amely boldogság a nehézségben. Édesanyámat 39,6 magas lázzal szállították be Covid gyanúval a kórházba, ahonnan három hét után engedték haza, szerencsés módon nem kapta el a vírust, pusztán más fertőzés okán volt láza. Az igazán nehéz pillanatok az év során azok voltak, amikor számomra nagyon kedves emberek kerültek a tehetetlenség állapotába, amikor olyan barátaimat hallottam sírni a telefon másik végén, akik oly sokszor adtak nekem támaszt. Ezeket, megvallom, talán még mindig nem sikerült letennem. A hálám pedig annak szól ott legbelül, hogy a családunkat nem érte a vírus okán veszteség.

Mit felejtenél el a legszívesebben és minek tudtál örülni a legjobban?

Elfelejteni semmit sem szeretnék. Minden élmény – akár jó, akár rossz – ad valamit az embernek. Gondoljunk csak az elénk gördített kőre. Akkor tudjuk megérteni, ha megállunk és elgondolkodunk: vajon mi dolga is van ott, miért került elénk. Az persze igaz, hogy egy-egy hír, élmény kapcsán szívesen visszatekerném az idő kerekét. Amikor dr. Adorján Gusztáv, szülész-kórházigazgató meghalt, percekig nem tudtam megszólalni. Mind a négy gyermekem születésénél segédkezett, noha nem nála szültem, régi barátságban voltak ugyanabban a kórházban dolgozó édesanyámmal és édesapámmal, így gyerekkorom óta ismertem őt. Ma is olyan mosolygósnak, vidámnak, élettel telinek látom őt, olyan, mintha itt lenne köztünk.

Mit éltél meg a legfájóbb hiányként és ki segített át a nehézségeken?

A legfájóbb hiány számomra az ölelés, a mosoly, a kisebb-nagyobb utazások, a tervezhetőség lehetőségének elvesztése. A kontrollt gyakorolni kontroll nélkül. Sodródni a tehetetlenségben mégis tudatosan kezelni az érzéseinket és az életünket.

A családtagok, a barátok és a hospice-ban dolgozó kollégáim segítettek. A sok-sok beszélgetés és az, hogy éreztem: összezárunk, vagyunk egymásnak. Egy ilyen helyzetben a „nem vagy egyedül”- érzése a legtöbb, ami adható és kapható. Sokat beszélgettünk a friss helyzetről. Erőt sokszor adott a hospice osztályunk főnővére és a csapat többi tagja, akik maguk is érintetté váltak a vírus kapcsán. Civilként, mégis szakmai szemmel, őszintén, higgadtan kezelték a helyzetet, amely utat mutatott egy-egy nehéz helyzetben.

A gyermekeimben pedig szerencsére megmaradt a jókedv, nem alakult ki semmiféle szorongás, ami – valljuk meg őszintén – egy-egy pillanatban, időszakban mindannyiukra rátört. Az online iskola előnyei és hátrányai, azok transzferhatásai majd később mutatkoznak meg. Ezen a téren pedig a pedagógusok hozzáállása is erőt adott, hiszen egy pillanat alatt váltunk kollégákká, otthon felügyelve a gyermek tanulását. A legédesebb a kilenc éves kisfiam volt, aki arra kért: maradjak a széke mögött, amikor a feladatokat csinálja, mert a tanító néni is így szokta.

Örülni pedig valahogy egyre jobban tudok a napsütésnek – bár ezzel eddig sem volt gond – a békességnek, a nyugalomnak, a találkozásoknak, egy-egy felbukkanó régi és új barátnak, egy-egy jó baráti együttlétnek.

Milyen nagyobb felismerésekre tettél szert magadról, környezetedről?

A felismerés már érett bennem év elején, amikor a fránya vírusról még nem sejtettük, hogy átveszi az irányítást. Rugalmasság, alkalmazkodás, alázat, kreativitás lehetnek azok a kulcs-hívó szavak, amelyek bármilyen helyzetben a túlélés zálogai. Na, ezzel nem kevés dolgunk lesz a jövőben. Ezt szeretném a gyermekeimnek átadni.

Elfogadni, hogy ez a típusú vírus köztünk lesz, nem könnyű. Számomra a maszk viselés jelentette, jelenti a legnagyobb nehézséget. Természetesen belátva a kezdetektől a szükségességét, mégis a legnehezebb a viselése. Olyan, mintha Mr. Covid be akarná fogni az emberek száját, mintha az egész világot egy álarc mögé kényszerítené. Nem is gondoltam volna, hogy mennyire tud hiányozni és milyen fontos kommunikációs eszközünk a mosolyunk, az arcunk egységes rajzolata, annak reakciói.

Összességében milyen a 2020-as éved egyenlege?

A nehézségek ellenére nem szeretnék és nem is tudok panaszkodni. Sok komoly döntést kellett hoznom, amelyekhez bátorság kellett. Sokszor lett volna okom megtorpanni, de hosszas mérlegelés után sem tettem. A munkáim terén is értek veszteségek, de alapvetően majd minden területen újfajta működésre, munkavégzésre álltam, álltunk át.

Nagy sikernek értékelem, hogy a CSAK Design kreatív ipari közösség vásárait sikerült folytatni, a tagokat tovább motiválni az alkotásra. Aztán a második hullám után átálltunk az online térre. A nyári Campus Fesztivál elmaradt, viszont augusztusban új ötlettől vezérelve ún. Stadion koncertekkel tudtuk kárpótolni a fesztivál látogatóit. Mindezeknek hihetetlen csapat-összekovácsoló ereje volt.

A Magda, a Szabó előadást várakozásaimon felül sikerült több alkalommal bemutatni, sőt, egy online előadással zártuk az évet. Egyik nagy élményem volt, amikor Kőrösszegapáti református templomában bemutatott előadás után egy bácsi könnyes szemmel odajött és azt mondta, hogy: „Nem is tudják, hogy milyen sokat jelentett, hogy elhozták ide nekünk egy kicsit a saját életünket ezzel az előadással”.

Az apamondta.hu című rádióműsorom talán három hét kivételével minden héten új műsorral jelentkezett. Számos olyan vendéget sikerült mikrofon elé hívni, mint Kemény Dénes, Ákos, Till Attila, Azurák Csaba, Orosz Dénes, Nyári Krisztián. Sőt új műsorom is indult, Kultúrkontakt címmel. Nyár elején és szeptemberben pedig a frissen akkreditált képzési programunkkal tudtunk a pedagógus kollégáknak segíteni az oktatási intézményekben az iskolások veszteségélményeinek felismerésében és kezelésében. Megvallom őszintén, márciusban azt gondoltam, hogy minden munkám során egy évre lehúzhatjuk a rolót, de nem így történt.

Mit vársz a 2021-es évtől?

Egyfajta tudatos irányváltást, amely legyen félelem- és fájdalommentes. Szeressük egymást, mert minden pillanat nagyon fontos és értékes akár mosoly, akár könny kíséri. Kollektív veszteség érte a világot, és hazánkat, a településen élőket, minden egyes lakásban, házban, közösségben, munkahelyen. Minden ismert ember halála erre világított rá különösen (Balázs Fecó, Böröndi Tamás, Szőcs Géza, és sajnos lehetne sorolni a sort…), és ennek feldolgozása is közös feladatunk. Beszélni az érzéseinkről nem könnyű, de merjük megfogni a másik kezét, merjünk időt szánni, hogy meghallgassuk a másikat, hogy a fejét a vállunkra hajthassa.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!