Csőre Gábor: Mi magunk vagyunk a saját vírusunk…

Advent elején indított évösszegző sorozatom harmadik hétvégéjén két színművész gondolatait hoztam el nektek. A második, akivel beszélgettem, Csőre Gábor színész, szinkronszínész, kétgyermekes családapa.

Mi volt az idei éved legszebb és legnehezebb élménye?

Kezdem a utóbbival. Az egyik legrosszabb – és még nincs vége az évnek, tehát még bármi jöhet -, az, hogy tragédiák övezik a járványhelyzetet: kollégáink halnak meg. Épp nemrég halt meg a Böröndi Tamás és nagyon sokan maradtak munka nélkül. A járványra való rádöbbenésnek az a szakasza volt még igazán nehéz, amikor megállt minden áprilisban és felhívott több kollégám, hogy segítsek, mert éhkoppon vannak, családjukat nem tudják eltartani. Nagyon tehetséges színészekről van szó, akik korábban kemény munkával, de el tudták tartani a családjukat, akár egyedülállóként is, és most nem tudják. És azóta csak rosszabbodott a helyzet ebből a szempontból. A legszörnyűbb az, hogy sokan azt gondolják: a színészek jól élnek – a bulvárban szereplő 5% talán igen, de a másik 95% egyáltalán nem. Van egy-két alapítvány, mint például a Thália Színház vezetőjének, Kálomista Gábornak vagy az EJI-nek (Előadói Jogművészeti Iroda) kezdeményezése, hogy támogassák a színészeket, de sok nincs…

A legszebb pillanat talán most jön, karácsonykor, amikor remélhetőleg együtt ünnepelhet a család.

Mit felejtenél el a legszívesebben és minek tudtál örülni a legjobban?

Elfelejteném az egész vígszínházi igazgatóválasztási procedúrát, ami engem elég mélyen érintett és aminek még most sincs vége olyan szempontból, hogy nem lett pont téve a történet végére. Készült egy fenntartói vizsgálat, de az arról szóló jelentést nem hozták nyilvánosságra, még az ott dolgozók számára sem. És így nyilván nem is lehet róla beszélni. Sejtjük, hogy mi az eredménye, de nem tudjuk, csak a történésekből lehet következtetni – így mindenki azt gondol róla, amit akar. És ez nem egy megnyugtató érzés, sem szakmailag, sem emberileg, például kérdés, mi lesz egy következő esetben…

Legjobban talán annak örültem, hogy remélhetőleg édesapám túl van egy súlyos betegségen. Már 78 éves és eléggé meg voltunk ijedve, hogy komoly következményekkel jár a műtét és az utánkezelés, de úgy néz ki, ezt is megúszta. Hatalmas túlélő, már mindent megúszott, agyvérzést, szívrohamot, most pedig egy másik súlyos betegséget… Így van bekódolva.

Mi volt a legfájóbb hiányod, veszteséged és a legváratlanabb, örömteli meglepetésed?

Igazából most élem meg a hiányt. Nagyon szeretek eljárni az erdőbe és vadászni, nagyon megnyugtat. Tavasszal ki tudtam menni, most viszont nem. Korábban napi rendszerességgel jártam ki; közel van hozzánk, és sokszor nem is viszek puskát, mert nem azért megyek, hanem gondolkodni, kiszellőztetni a fejem vagy csak úgy ellenni. De most a nyolc órás kijárási tilalommal – amit egyébként megértek – ez a lehetőség is megszűnt és nagyon hiányzik. Megértem a főszabályt, de azt nem, hogy miért nem lehetett kivételt tenni – ahogy Ausztriában és máshol is –, az idény jellegű tevékenységekre. Ezek lényege épp az, hogy nem lehet őket elhalasztani a járványon túli időszakra. Ráadásul az erdő- és vadgazdálkodás, valamint a vadászat gazdasági tevékenység is, nemcsak örömszerzés és sport. Tudom, hogy a zöldeknek ez nagyon keményen hangzik, de kevesen tudják, hogy a szarvas az egyik legnagyobb kártevője a fiatal erdőnek. A Yellowstone Nemzeti Parkba azért kellett betelepíteni farkasokat, mert a szarvasok lerágták a fát. A Budakeszi erdőségben nincs farkas, így marad a vadász. Ha beengedik…

Erről jut eszembe egy másik veszteségem. Év elején befizettünk a családdal és barátainkkal egy amerikai útra, a nemzeti parkokba. Húsvétkor mentünk volna és február végén már nagyon gondolkodtunk, mit csináljuk. Szerencsére az utolsó pillanatban lemondtuk. Ha elindulunk, nem jöhetünk vissza. Ha nem mondjuk le, elveszítjük a befizetett pénzt. Ezt nagyon sajnálom, mert ilyen soha többet nem lesz, soha nem lesz már ilyen olcsó az utazás – mondjuk nem is kell, mert tulajdonképpen nonszensz, hogy mennyire olcsón mehettünk volna olyan messzire. Egyébként a vírus sem terjedhetett volna el ennyire gyorsan, ha nem éltünk volna ennyire nyitott világban.

Nagy és örömteli meglepetésként a Schell Jucival való találkozást említhetem a Tháliában, ahova tavaly elszerződtem. Az egy dolog, hogy játszottunk már együtt színpadon, de van egy Patália – Igen a nemek között nevű fantasztikus pszichoszínház, Piczkó Katalin pszichiáter vezetésévek, amit filmre is vettük, kis videókat is készítettünk. Színészként nagy öröm jó játszópajtást találni és Juci nekem ilyen.

Nem váratlan, mert készültem rá, de örömteli, hogy beiratkoztam egy OKJ-s képzésre és vadgazdának tanulok. Annyira megfogott a természet, hogy még a padba is beültem miatta és nagyon élvezem.

Miből, kiből merítettél erőt az év során?

Én hívő ember vagyok, nekem a hitem nagyon fontos. És fontos mindaz, amit ennek köszönhetek: a családomat, a barátaimat – belőlük is próbálok erőt meríteni. Ahogy már többször említettem, a másik erőforrásom pedig a természet. Az erdőjárást és a vadászatot már említettem. Tavasszal kiköltöztünk a dunakeszi nyaralónkba, nagyon jó helyen van, a vízparton, nagyon szeretünk ott lenni.

Milyen nagyobb felismerésekre tettél szert magadról, családodról, tágabb környezetedről?

Engem már nem tudnak meglepni. Csalódott vagyok bizonyos dolgokban, de csak azért, mert idealistább vagyok az átlagnál; úgy gondolom, hogy szebben látom a világot, mint amilyen, és aztán mindig rájövök, hogy basszus, soha nem lesz jobb… Ez egy folyamatos érzés. A másik felismerésem, hogy miközben tudom, hogy a színészek nincsenek jó helyzetben, de az is igaz, hogy megtapasztaltuk, milyen a családdal lenni. Együtt voltunk összezárva hónapokig, és bár addig is családban éltünk, most egymás felé is fordultunk. Elkezdtem beszélgetni a gyerekeimmel, amire addig nem nagyon volt idő. Ráadásul én olyan apa vagyok, aki hazaérve nem tud leülni játszani, nekem idő kell a megérkezéshez. Szóval rájöttem, hogy éjjel-nappal dolgozunk, mint a kutyák és közben egyáltalán nem élünk…

A pandémia mindenre rávilágít, ami az emberben és az emberi létben rossz. Nagyon sajnálom, hogy elmaradt az amerikai utazásunk, de tényleg nem normális, hogy ennyire olcsón mehettünk volna. És most milyen jó, hogy nem szállnak repülőgépek felettünk és mégis van életünk. Mi a XVII. kerületben lakunk, és míg áprilisban kétóránként ha jött egy-egy gép, előtte percenként jött kettő. És Ferihegy nem is egy forgalmas repülőtér. Képzeld el, mi lehet máshol… Mondják, az Északi-középhegységből látszik a Tátra… Micsoda szennyezettség lehetett ott korábban. Csúnya ilyet mondani, de az az érzésem, hogy mi magunk vagyunk a saját vírusunk…mi tehetünk arról, hogy ide keveredtünk. És attól tartok, hogy nem fogunk belőle tanulni.

És hogy hozott-e ki valami jót is belőlünk a vírus? A feleségem szerint biztos, mert többször mosunk kezet… (nevet) Nagyon remélem, hogy igen. Hogy még jobban rá fogunk állni a napenergiára, hogy a szemetet még többen gyűjtjük szelektíven vagy nem is csinálunk szemetet. Ha tehetjük, nem veszünk még egy televíziót, ha jó a régi. Bízom ebben, de tartok tőle, hogy nem fogunk ennyire megváltozni…

Összességében milyen a 2020-as éved egyenlege?

November végéig úgy tűnik, hogy a pohár félig tele és félig üres. Ennél rosszabb ne legyen….

Mit vársz a 2021-es évtől?

A Tháliában nagyon pozitívak az első évados tapasztalataim. Ahogyan ott hozzáállnak a színészekhez és az egész pandémiás helyzethez – akár az igazgatóságról, akár a többi munkatársról van szó –, az példaértékű. Nem egyedül jöttem át, és nemrég beszélgettem az egyik volt és jelenlegi kollégámmal, aki szerepelt az éppen bemutatni sikerült Illatszertárban, és azt mondta: ha másért nem, már ezért a bemutatóért érdemes volt odaszerződni. Nekem valami ilyesmi érzésem volt és van az előadásaim kapcsán, és várom már a jövő évadot, hogy a nagy levegővétel után sok örömteli munkám legyen.

(Thália Színházas fotók: Bodnár Zsófia)

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!