Lackfi János: Szüljön ön is aszfalton!

Apák napi sorozatom mai vendége a hatgyermekes (és négyunokás) Lackfi János, aki apasággal kapcsolatos kérdéseim megválaszolása helyett a Vízen járni tilos! életregényéből ezt a fejezetet küldte az Ígyírokén olvasói számára. Én épp tömegközlekedtem, amikor elolvastam, és azt vettem észre, hogy időnként hangosan felnevetek és potyognak a könnyeim. Aztán itthon újra elolvastam és ugyanúgy jártam… És ti?

Nem hittem a szememnek! Juli jön hazafelé az utcán, jókora pocakja s benne a kicsi lassan ringatózik a késő őszi melegben. Én a három nagyobbat terelgettem a kertben, és fel voltam készülve, hogy este be kell vigyem a bekészített babatáskát. Hiszen reggel óta jöttek a fájások! Normális ez az orvos? Ja, normális, csak halálosan laza, és mivel Juli jól tűri a szenvedést, nem nyögdécselt és nem sikoltozott, hát visszaküldte… Ó, ezek még csak jósló fájások, anyuka! Hát mert, ugye, a pasas nem annyira érzett fájdalmat…

Estére Juli halálos fáradtan az ingeimet vasalta, időnként rádőlt a vasalódeszkára, hogy kifújja magát. Ha a doki szerint ez normális, akkor nincs mit tenni. Könyörögtem, hogy inkább járok gyűröttben egész évben, csak ezt ne csinálja! Fél tíz körül végre ágyba kerültünk, ám amint hátradőltünk, az asszony felkiáltott: kezdődik! Akkorát ugrani még nem látott, gazella módjára szökelltem ki az ágyból, a szoba közepére, közben letépve magamról régi típusú, gombolós pizsamámat. Miközben a ruhámat kapkodtam magamra, fél kézzel próbáltam taxit hívni a vonalas telefonon, mert kocsink nem volt. Jeleztem, hogy szülni megyünk, olyat küldjenek, aki ezt bevállalja. Átkopogtam szomszédasszonyunkhoz, vigyázzon a három alvóra, majd rácsörögtem sógornőmre, jöjjön leváltani a szomszédasszonyt.

A taxiban Juli hátul ült, hallottam, milyen nagy levegőket vesz; tudtam, más nő már visítana a helyében. Magamban folyamatosan imádkoztam, hogy odaérjünk, utólag kiderült, hogy ő is. A taxisnak hagytunk egy adag magzatvizet emlékbe. Másnap felhívtam a központot, hogy szeretnénk kártalanítani a sofőrt, de azt a választ kaptam, ők aztat nem tudhassák, ki szállított minket, hagyjak nekik békét! Juli a MÁV-kórház hátsó bejáratához irányította a kocsit, mert napközben ő ott jött ki az épületből. Csakhogy az intézménynek öt bejárata van, ez pedig esténként éppen zárva. Ennek ellenére rejtélyes okokból ült benn egy portás, taxisunk tehát nekiugrott az ajtónak, és ököllel dörömbölni kezdett, hogy beengedjenek minket.

Én közben odaugrottam Julihoz, kérdeztem, mit csináljak. Mondta: kapd el! Odanyúltam, és abban a pillanatban ott volt a markomban Johanna lányom popsija. Juli reflexmozdulattal hóna alatt fogta meg röptében a kicsit, akinek csodák csodájára semmi baja nem lett. Szerencsére egyberuha volt Julin, gőzöm sincs, mit kezdett volna újszülöttünk egy nadrág útelágazásával. Mivel az első három szülést az orvosok kegyeskedtek megindítani, álmunkban sem hittük, hogy szerencsés esetben így megy a dolog: egy kis gravitáció, egy kis rúgkapálás, és hopp, kinn is van az emberke! Szinte nyári meleg volt ezen a szeptemberi estén, de a testhőmérsékletből jönni mégiscsak kellemetlen, lekaptam ingemet, és beletekertük Johannát. Később kimostam otthon az inget, és megfogadtam, lányom esküvőjére ezt fogom felvenni. És mire aktuális lett a dolog, sikerült is visszafogynom bele… A kislányt nemigen viselte meg a hirtelen földreszállás, nagy barna szemével bámészkodott, és csak annyit mondott egyetlen egyszer: eee!

Álltunk a Rippl-Rónai utca aszfaltján, anya, karjában gyerekkel, kilógó köldökzsinórral, apa félmeztelenül, könyékig véresen. A taxis közben sikeresen kizargatta csigaházából a portást, aki közölte, nem bírja a vért (hol is lenne jobb helyen, mint épp egy kórházban?), gyorsan felhívta a szülőszobát, majd bemenekült a fülkéje sarkába. Szemközt fehércsempés épület magasodott, én tudtam, hogy kukás-garázs, de Juli azt hitte, a mentőkhöz tartozik. Férfifejek bámultak döbbenten kifelé. Feleségem dühösen odakiáltotta: nem akar valaki segíteni?

Nyílt az ajtó, és megindult felénk tangapapucsban, susogóban egy olyan rémült tekintetű férfi, amilyet azóta se láttam. Kérdezte, mit tehet értünk. Odadobtam neki a babatáskát, melyet engedelmesen hozott utánunk. Fura menetünk megindult felfelé, a harmadik emeletre. A liftben a pasas hatalmasra tágult, olajbarna tekintettel bámult, alighanem azóta sem mert gyereket vállalni. Utólag mondták, a szülőszobán megkapták a portás kétségbeesett hívását, hogy itt egy anya szülni akar. Azt azonban senki se mondta, hol, nem tudták, merre induljanak, így bölcsen helyben maradtak. Az ezerkétszáz négyzetméteres szülőszoba egyes bejáratain kopogtattunk, majd miután nem nyitották ki, tovább indultunk. Ők kinéztek, látták a piros csíkot: aha, itt már járt az utcán szülő kommandó!

Végül kukásunkat elbocsátottuk, a szülésznők ellátták Julit, én dudorászva elringatgattam a babát. Megmosdhattam, egy kórházi pecsétes rövidujjút is kaptam a véres ing helyett. Az ügyeletes orvosnő szitkozódott, mikor kérték, nézzen rá ő is a frissen szült anyukára. Addig ki se lehetett robbantani a számítógépe mögül. Mikor oldalról megláttam, hogy a képernyőn pasziánszlapok sorakoznak, legszívesebben ráborítottam volna az asztalt. A zárójelentésben az állt, a baba problémamentesen, intézményen belül született. A dokink pár nap múlva felbukkant, és lezseren gratulált.

Mikor aznap este hazafelé indultam, a folyosón a takarítónők a mi vörös csíkunkat mosták fel éppen. A buszon eszembe jutott, hogy a másnap reggelhez nincs otthon kenyér, ezért beugrottam a lakásunkhoz közeli éjjel-nappaliba. Az eladó látásból ismert, de fogalma se volt, mivel foglalkozom. Most fehér köpenyem láttán így köszönt el:
– Viszlát, doki!
Igaz, ami igaz, ha ezt a szülést valaki levezette, hát az én voltam.

Lackfi János költő

(Fotók: Molnár Mihály)

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!