Kardosné Gyurkó Katalin: Minden tapasztalással gazdagabbak lettünk

Évértékelő sorozatom mai alanya Kardosné Gyurkó Katalin. Kata Magyarország legnagyobb civil családszervezetének, az 1987-ben alakult, és immár több mint 15.000 tagcsaládot számláló, 200 helyi közösséggel rendelkező Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) ötgyermekes, fáradhatatlan elnöke.

Mi volt az idei éved legszebb és legnehezebb pillanatai?

Kezdjük a legnehezebbel, mert abból is tanul az ember… Egy nagy szervezet elnökeként számomra az egyik legnagyobb kihívás idén az állandó újratervezés volt. Az utolsó pillanatilag ki kellett centizni a rendezvényeket és felelősen dönteni arról, hogy egy esemény még vállalható-e, mert tudjuk, hogy nagyon jó lenne együtt lenni, vagy azt kell mondani, hogy nem, mert bármennyire is jó lenne együtt ünnepelni, most fontosabb az emberek egészségének védelme. Nyilván az ember felvérteződik és egy idő után már rutinból dönt, de akkor sem könnyen. És amikor már a környezet sem kiszámítható, akkor nem marad más, mint az állandóba kapaszkodni. Ez számomra a hit, az Isten szeretete.

A másik nehézség, amivel idén szembe kellett néznem: az emberi veszteségek. Azt gondolom, hogy ebben is egyedül az Istenhit képes segíteni. Erről egy nagyon szép történetet olvastam nemrég, amelyben valaki áll a vízparton, és szomorkodik, mert távolodik a hajó, de közben ezt a hajót máshol várják és örülnek neki, hogy megérkezik. Valahogy így vagyunk a halállal is. Miközben szomorúak vagyunk, hogy egy szerettünk elment közülünk, jusson eszünkbe, hogy valahol már örülnek neki, és egyszer majd találkozunk. A belső békesség megtalálása a legnehezebb akkor, amikor önmagunkat sajnáljuk, hogy nincs több együtt töltött pillanat.

A legszebb pillanatok pedig az életem két legfontosabb területéhez kötődnek: az egyik a családom, a másik az egyesület. Egyrészt, amellett, hogy továbbra is hálás vagyok a családomért, jó volt megélni olyan családon belüli sikereket, amelyekért együtt is dolgoztunk: idén lettünk 20 éves házasok, a férjem idén lett 50 éves, Bendegúz leérettségizett és felvették az egyetemre. Másrészt, jó volt összesíteni a NOE-elnökségem négy évének eredményeit a tisztújítás előtt, látni, hogy az egyesületnek van jövője, hogy folyamatosan meg tud újulni, hogy folyamatosan nő a taglétszám és ehhez támogatókat is kapunk – ezek nagyon szép pillanatok. És emellett nagyon jó érzés volt az is, amikor személyesen is tudtam segíteni. Idén is volt ilyen, például amikor a tavaszi járvány alatt az idősekkel beszélgettem, vagy amikor a karácsonyi csomagokat vittem.

Mit felejtenél el a legszívesebben és milyen váratlan eseménynek tudtál örülni a legjobban?

Semmi olyan nincs, amit szeretnék elfelejteni, mert hiszem, hogy minden tapasztalással gazdagabbak lettünk. A nehézzel is, és a széppel is. Az Istennel való kapcsolatba egyébként sem fér bele a „mi lett volna, ha” kérdés… Bármiről mondtam is le, bármi is hiányzott, utána nem volt bennem szánalom vagy sopánkodás, nem volt a „milyen jó lett volna…”. Erről eszembe jut egy idézet: „Nem az fáj, ami nehéz, hanem ami jó és mégsem lehet”. Nagyon szeretem például átölelni a nagycsaládos vezetőimet, de most nem lehetett. Ez fájt, hiányzott, ahogy az emberi kapcsolatok többségének fizikai közelsége, de elfogadtam, hogy most ez van.

Ugyanakkor ennek az évnek hozadéka például az is, hogy kialakultak olyan baráti kapcsolatok, amelyekről nem is gondoltam volna, hogy kialakulhatnak. A bensőséges beszélgetéseknek, a vidám pillanatoknak nagyon tudtam örülni. Ahogy annak is, amikor egy kedves barátom váratlanul küldött egy szerethető fényképet, vagy amikor a keresztlányom kisbabája fejét megsimítottam és hirtelen elmosolyodott…

Miből merítettél erőt, ki segített át a nehézségeken?

Mindig az Úristen. Pár hete volt egy időszak, amikor nagyon elfáradtam, éreztem az úgynevezett manager-kiégést magamon. Másfél nap alatt különböző csatornákon jött az üzenet „Ne félj, mert én veled vagyok! Mert drága vagy szememben, és én szeretlek téged, azért embereket adok oda helyetted, és népeket az életedért.” (Izajás könyve, 43). Vagyis, bármit is teszek, az Úristen pont úgy szeret, ahogy vagyok. Nyugodtan rábízhatom magamat és az egész családomat, amellett természetesen, hogy megteszek mindent, amit tudok, magamért, értük és másokért is. De elegendő vagyok úgy, ahogy vagyok, ahhoz, hogy Ő szeressen. És bármit is hoz a másnap, biztosan érkezik majd hozzá felülről erő és segítség, hogy továbbléphessünk.

Emellett természetesen segített a családom és a barátok. Azok a jó emberek, akik egy-egy lelket simogató üzenettel kísérték az utamat, és a családtagjaim, akik otthon támogattak, és rengeteg boldog pillanatot okoztak, még a ház fejre állítása mellett is – gondolok itt a hatéves ikrekre. Mostanában többször mondták: „Anya, szeretlek!”. Egyik nap, amikor gyűrött és törődött voltam, a kiborított legó mellől odajött hozzám Lizike és megölelt, és ugyanezt mondta, én visszakérdeztem, hogy miért. Azért, mert sokat játszol velünk – jött a válasz. De néha ideges vagyok – vetettem fel. De mi akkor is szeretünk, ha ideges vagy – mondta. Szerintem ennél több nem kell…

Milyen nagyobb felismerésekre tettél szert magadról, családodról, tágabb környezetedről?

Tudod, nekem óriási a megfelelési kényszerem. És idén rájöttem, hogy nem kell attól félnem, hogy valakinek nem jó, amit teszek. Minden egyes pillanatban igyekszem a maximumot nyújtani, de ez azt is jelenti, hogy éppen annyit tudok – nem többet és nem kevesebbet. Ha valakivel csak két szót tudok váltani, akkor ennyi fért bele. És bizony előfordul, hogy egy hétig sem válaszolok levelekre, vagy teljesen elfelejtem – de az is én vagyok. És ha az Úristen tud engem így szeretni, akkor olyan jó lenne, ha ezt mindenki más is elfogadná. Hiszen nyilvánvaló, hogy a szeretet tud átformálni, és nem az elvárások. A legnagyobb felismerésem tehát: nem akarok már megfelelni senkinek. Egyedül felfele szeretnék megfelelni és egyedül az onnan kapott szeretet révén formálódni. A haragommal, dühömmel, a fáradtságommal együtt is én vagyok.

Ami a környezetemet illeti, azt látom, hogy túl sokat és feleslegesen aggódnak az emberek. Az aggodalom önmagában nem old meg semmit, sőt, csak elveszi az energiát. Az aktív cselekvés az, ami megoldást tud hozni. Ha aggódom valami miatt, el kell döntenem: tudok-e ellene tenni. Ha igen, akkor tegyem meg, de ha nem, akkor el kell fogadni. Nyilván én is aggódom, például egyik este nem örültem, hogy Luca egyedül jön haza. Választhattam: aggódom érte vagy elmegyek érte, esetleg megkérem, hogy valaki más kísérje haza. Látom, hogy sokan aggódnak a szeretteikért, a vezetők aggódnak szervezetük jövőért… Nem akarok megbántani senkit, de szerintem ez önmagában semmit nem old meg, aktívan kell cselekedni az aggodalom ellen, hogy ne az töltse ki a mindennapjainkat.

Mi az év legnagyobb tanulsága számodra és összességében milyen az éved egyenlege?

Arra jöttem rá, hogy az üzenetek nagyon tudnak ránk hatni, és befolyásolni a hangulatunkat. Amikor a sok nehézség között váratlanul érkezik egy nagyon kedves üzenet – ami lehet, hogy csak két szó, de szeretettel teli, például: „Úgy örülök neked!” –, az szívet melengető érzés és bearanyozza az elkövethető napodat vagy akár hetedet. Ugyanakkor kaptam így üzenetet közeli barátom elvesztéséről is, amitől nem is tértem magamhoz sokáig.

És még valami: soha ne mond, hogy soha. Tudom, hogy nevetségesen közhelyes, de nagyon igaz. Pedig erre már megtanított az Úr, például öt évvel ezelőtt, amikor az ikrek lombikkal érkeztek, és mi már lemondtunk róla, hogy több gyerekünk legyen. De az ember ezt hajlamos elfelejteni, és akár felindulásában is kimondja.

Egyébként nagyon szép és eredményes évünk volt, még a járvány ellenére is. Szakmailag és magánéletileg is. Én úgy érzem, az emberi kapcsolatok sem vesztek el, esetükben is lehetett más módon, más fókusszal tenni.

Mit vársz a 2021-es évtől?

A legtitkosabb vágyamat nem árulom el… Amit elmondok: az emberi kapcsolatok újraépítését; sokkal több együtt töltött időt várok. Remélhetőleg az emberek keresni fogják a lehetőségét annak, hogy azt az időt, amit most a járvány miatt nem tudtak együtt tölteni, bepótolhassák.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!