Karantén után…

Van, aki három hónap karantént emleget, és valóban most kezdődik a 12. hét, de tulajdonképpen csak kilenc telt szigorú bezártságban, az azutáni kettő már a fokozatos nyitás időszaka volt – mindenkinek más ütemben, persze. Ezalatt (és ezután) kell figyelnünk talán a legjobban magunkra és másokra is, hogy a hirtelen jött szabadság okán ne essünk túlzásokba és ne feledjük bő két hónapos tényleges karaténlétünk tanulságait. 

Az elmúlt két hét szabadsága sokféle érzést váltott ki belőlem. Ahogy már többször megírtam, nem bánom, hogy őszre tolódott az élet teljes újrakezdése. Úgy vélem, a fokozatos visszaállás sokat segíthet abban, hogy ne feledkezzünk meg arról, ami történt velünk – nemcsak fizikailag (egészségügyileg), hanem lelkileg is. Így nem véletlen, hogy csak részben tudtam örülni a nyitásnak, közben folyamatosan féltettem a karanténlét előnyeinek elvesztését is. Igazi egyik szemem sír, a másik nevet-állapot.

Örömteli élmény volt újra találkozni a nagyszülőkkel, testvérekkel, közeli rokonokkal, felköszönteni a 90 éves Dédimamát, játszani és kertészkedni a nagyszülők kertjében. És persze jó érzés volt összejönni végre a barátnőimmel is (szigorúan gyerekek nélkül!:), bár a legtöbb találkozáskor voltak nehéz pillanatok is. Újra és újra rá kellett jönnöm: a járvány okozta helyzetet mindenki másképp éli meg és ezért másképp (és máskor) nyitott a másikkal való találkozásra és fizikai érintkezésre, így több esetben is elmaradt az ölelés és a puszi, ami nekem már nagyon hiányzott és amire én már jó ideje készen álltam. (Én igyekszem megérteni és elfogadni mások aggodalmait, de közben reménykedem, hogy a következő találkozások már maszk nélküliek és ölelésekben gazdagok lesznek.) Vagy ellenkezőleg: van, aki úgy tett, mintha semmi nem történt volna, pedig milyen jó lett volna megragadni a hosszú „szünet” lehetőségeit és átértékelni a kapcsolatunkat. (Ez sajnos nekem sem mindenkivel sikerült, de sokat gondolkodtam és dolgoztam rajta.) 

És persze nagyon jól esett kimozdulni végre a városba és távolabbra is. Nehezemre esik bevallani, de még a hivatalos ügyintézés is örömet okozott; igaz, csak az, ahova kettesben mentem a férjemmel és ahol nem volt tömeg. A kettesben történő hosszabb kimozdulás még egy darabig sajnos esélytelen, és persze a közös színház, mozi élménye is egyre jobban hiányzik. (Reméltem, hogy legalább nyári programok lesznek, de sajnos elmaradnak.) Viszont a maszkos tömegközlekedés és a bevásárlás továbbra sem hiányzik, úgyhogy azokat kerülni fogom, amennyire lehet. És azokat a helyeket is, ahol túl sok az ember. Jól esett viszont fagyizni menni a gyerekekkel, barátnőkkel kiülni egy kerthelységbe (eltekintve attól, hogy a mellettünk üldögélő anyukák elhozták a kisgyerekeiket is, akik úgy kiabáltak és rohangásztak, mintha a játszótéren lennének, mi pedig úgy néztünk rájuk, mintha gyermekmentes/ellenes szinglik lennénk…), más felnőttekkel élőben eszmét cserélni, társasággal kirándulni, Balatont látni. (A hatalmas víz látványa már önmagában gyógyító volt, még így, esős-szeles időben is, és annak ellenére is, hogy a bezártságunkat mi sok-sok kirándulással enyhítettünk hétvégente és végignéztük az ugyancsak gyógyító látványt nyújtó tavaszi természet ébredését, a Balaton megnyugtató látványa semmivel sem pótolható érzés.)

Bár nagyon jó érzés volt mellettem tudni a gyerekeimet tizenegy hétig, nagyon elfáradtam tőlük a végére, ezért erősen bíztam abban, hogy az iskola legalább az utolsó két hétben kinyit. Annyira beleéltem magam a gondolatba, hogy milyen jó lesz nekik viszontlátni az osztálytársaikat, nekem pedig két hétig legalább délelőtt egyedül és csendben lenni mielőbb kezdődik az újabb tizenegy hetes nyári vakáció, hogy a végére már el is hittem: így lesz. Hidegzuhanyként ért hát a hír, hogy a suli tekintetében minden marad a régiben, még el is sírtam magam a csalódottságtól és a fáradtságtól, de aztán pár nap alatt sikerült ennek örömeit is meglátni. Ebben sokat segített, hogy kislányunk a nagyszülőknél maradt egy rövidke hétre, így lényegesen kevesebb volt itthon a nyüzsgés, ma pedig nagy örömmel ment oviba, régóta hiányzó játszópajtásaihoz. Ebéd után hazahoztuk, így szólt az egyezség és ez így mindenkinek jót tett. (Nekem pl. azért, mert nem tizenöt részletben írtam meg ezt a bejegyzést… 😉

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban: bármennyire kényelmesek voltak és megszokottá váltak a képernyőmisék, felemelő érzés volt újra eljutni a templomba. Szívszorító látvány a minden második lezárt padsor, és a hétköznap kevés hívőtől kongó épület, de mégis: jelen voltunk, találkoztunk másokkal és tudtunk áldozni. Ugyanakkor, érdekes módon, pünkösdkor a gyerekek hevesen tiltakoztak az ellen, hogy elmenjünk a helyi templomba, inkább az online közvetítést választották a „saját” templomunkból. Mire is jó az online karanténlét… például így oldottuk meg a fiúk cserkészetét utazás közben. De ez már egy másik téma… hamarosan folytatom. 

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró