Itthonról haza…
Tegnap érkeztünk vissza kilencnapos erdélyi utunkról. Ezt pontosan három hónappal korábbra terveztük, édesanyám halálának 20. évfordulója okán, de a járvány ezt is, mint annyi minden mást, elsöpörte.
Három hónap várakozás és a járványügyi kockázatok átgondolkodása után július elején úgy döntöttünk: elindulunk. S bár ez az út nem az eredeti apropóról és az ezzel kapcsolatos (elmaradt) nagycsaládi összejövetelről szólt, inkább nyaralás volt, mégis áthatotta annak hangulata is. Hiszen, mint mindig, most is kimentünk a temetőbe édesanyám (és anyai nagymamám) sírjához, kirándultunk a környéken, ahol gyermekkorunkban vele is, és többször elmentünk korábbi lakásunk ablaka előtt, ahol felnőttem és ami pár éve eladásra került. (Az árkosi Ezüstfenyő panziót vezető Karda Gabika néninél szállunk meg évek óta, aki mindig nagy szeretettel, puha ágyakkal és finom helyi ételekkel vár minket, és akit örömmel ajánlok mindenkinek, akinek szállásra van szüksége a háromszéki régióban.)
Áthatotta az utazást természetesen a járvány jelenléte is, hiszen miközben Magyarországon viszonylag jó a helyzet (legalábbis eddig az volt), a karantén időszaka már csak emlék és bizakodva tekintünk az őszre, Romániában sokkal rosszabb minden járványügyi (és gazdasági) mutató és napjainkban tovább romlanak. Ennek következménye a tegnapi (magyar kormányzati) intézkedések, amelynek folyományaként éppen csak megúsztuk a kéthetes karantént. (Utazásunk „árát” sajnos így is megfizettük: a fiúk nem mehetnek a héten cserkésztáborba, amit nagyon sajnálnak, de szerencsére ők is azt gondolják: ennyi áldozatot megért az erdélyi út. Arról nem is beszélve, hogy ha tovább halogatjuk az utazást, kéthetes karantén várna ránk itthon.) Érdekes élmény volt megélni, mennyire másként állnak a járványügyi helyzethez Erdély (döntően magyarok lakta) kisvárosaiban és falvaiban, és nagyobb (döntően román lakosságú) városaiban. Míg székelyföldi barátaink és gyimesi vendéglátóink gondolkodás nélkül megöleltek, kolozsvári rokonaink tartották a távolságot. Nagyon hiányzott a közelségük, hiszen évente egyszer találkozunk, de természetesen megértem őket. És bízom benne, hogy jövőre megölelhetjük egymást.
És persze áthatotta az utazást az az újra meg újra megélt felismerés, hogy nekem nem itt(hon), a megszokott budapesti mindennapokban van honvágyam, hanem amikor ott(hon) vagyok. Amikor viszontlátom Brassót, a szülővárosomat, ahonnan ugyan kiskoromban elköltöztünk, de ahová sokat jártunk vissza később is, mert a közelében vannak sípályák és túrázásra megfelelő hegyek; amikor jövök-megyek Sepsiszentgyörgyön, ahol iskolába jártam és kirándulok a környéken, azaz gyermek- és fiatalkorom helyszínein, például a Szent Anna-tónál; vagy amikor találkozom ottani rokonaimmal és régi iskolatársaimmal, barátaimmal, akikhez rengeteg emlék köt. Egyszerre örömteli, ugyanakkor fájdalmas ez az élmény: szeretnék ott maradni, vágyom vissza a(z utólag) felhőtlen(nek tűnő) gyermekkorba, a békés kisvárosi létbe, és abba az időbe és térbe, amikor és ahol valahogy minden sokkal természetesebb, egyszerűbb (volt?), mint most. Ahol az idő mást jelent, mint Budapesten, és ahol még most is jobban ráérnek egymásra az emberek. Tudom, hogy mindez illúzió, hogy én már „csak” turista vagyok ott (a szó jó értelmében), hiszen nem ott élek és ezért nem is maradhatok, de nagyon vágyom arra, hogy ezeket a helyszíneket és embereket gyakrabban láthassam. „Gyerekek előtti életemben” jóval több időt töltöttem ott(hon), s az ő felnövekedésükkel talán újra eljön majd ez az idő.
Ezekhez az érzelmi hullámzásokhoz idén hozzájárult még egy nehéz érzés: a trianoni veszteségé. Nem a centenárium miatt, de idén kevesebb rokont látogattunk meg, így végre eljutottunk a Gyimesekbe is, ahol megéltük nemcsak azt, hogy a múlt még nem múlt el teljesen (a gyerekek nagy örömére szekereztünk, gyógyfüveket gyűjtöttünk, szénát takartunk és ettünk mindenféle kalibás tejterméket, amiknek a gyerekeim még a nevét sem ismerték), hanem azt is, hogy néhány ezer magyar ajkú és tudatú ember nem adja fel hitét és nemzetét, s őrzi ezt a tájat és kultúrát rendületlenül gyermekeik, unokáik és az egész magyar nemzet számára. Megtudtam, hogy a Határtalanul program révén sok anyaországi diák eljut hozzájuk. Az ötletet nagyon hasznosnak tartom és igyekszem majd megszervezni gyermekeim (és osztályaik) számára is. Ugyanis a mi csodálatos házigazdánk, a gyógyfüves boszorkány és jótündér, Szász Ági néni hidegségi Boglárka panziója mellett még jó pár csodálatra méltó ember és helyszín várhatja őket, ahogy a családos kirándulókat is, például Deáky András gyimesbükki Deáky Panziója vagy a borospataki Skanzen Panzió. Mindegyiket személyesen megnéztük és elbeszélgettünk a tulajdonosokkal/üzemeltetőkkel, ezért merjük jó szívvel ajánlani őket.
Menjetek el Erdélybe, egészen a Gyimesekig és éljétek át mindezt ti is!
Ui. Medvét szabadon kószálni nem láttunk, de nem is szerettünk volna. A két évvel ezelőtti zeteváraljai medveles még friss élmény, nem vágytunk további izgalmakra.
Antal-Ferencz Ildikó
Szabadúszó újságíró
