Család,  Gyermeknevelés,  Interjú

Dabóczi Kálmán: Az élet ajándék, nem mi vagyunk az urai

Apák napi sorozatom utolsó alanya Dabóczi Kálmán hétgyermekes édesapa, a 72 Tanítvány Mozgalom vezetője. Mindegyik apás beszélgetésben előjöttek mély gondolatok, de minden bizonnyal ez volt a legelgondolkodtatóbb; ugyanakkor az előző (Lackfi) után talán a leghumorosabb is. A megrendítő őszinteséggel elmesélt vetélésekkel kapcsolatosan még utólag is beszélgettünk arról, vajon milyen mélységben van értelme erről nyilvánosan írni, beszélni. Ezek a kétségek utólag belekerültek az interjúba; még mélyebbé, még tartalmasabbá, és talán mások számára is még tanulságosabbá téve azt. Hálás köszönet mindezért Kálmánnak és feleségének, Verának!

Milyen körülmények között lettél édesapa? A nagyszülők hogyan viszonyultak hozzá?

Óriási motivációt jelentett a doktori disszertációm befejezésében, mikor megtudtam, hogy szülők leszünk. Illetve lettünk, mert a kis magzat addigra már ott növekedett feleségem, Vera szíve alatt. Mivel Vera zenei pályán tanult, klasszikus gitártanár és kamaraművész vonalon, így a tanulmányok befejezését tudatos határvonalként húztuk meg, mielőtt házaspárból családdá válunk. Három és fél éve voltunk házasok – ebből egy évet Németországban tanulva, kutatva, összecsiszolódva –, mikor az ezredfordulón Bence fiunk megszületett. Onnan kezdve folyamatosan vezetői pozíciókban dolgoztam és küzdöttem meg a munkahely-család mindennapi kényes sorrendjéért, egyensúlyáért.

Minden egyes gyerek érkezését várakozva, tervezve éltük át; de bevallom, azért ért minket így is meglepetés, mert hiába a jószándék és odafigyelés, sajátos igazsága van a nagycsaládosok között annak a mondásnak, hogy ember tervez, Isten végez. Visszatekintve, a külső körülmények – építkezés, munkanélküliség – sosem gátolt minket abban, hogy ha megérett a közös belső „igen”-ünk, akkor az teret is kaphasson. Így 29 éves koromtól fogva szinte folyamatosan érkeztek a gyerekek egészen a hetedikig, Bernátig. A születésekor 46 éves voltam, Vera néggyel fiatalabb. Csak érdekességképpen, édesapám ennyi idős korára már majdnem nagypapa lett.

Dabóczi_sziklán a család

Soha nem volt kimondva semmilyen „irányszám”, hogy hány gyereket szeretnénk, csupán a nagylelkű és az ezzel járó áldozatvállalásra is kész nyitottság a nagycsaládra. Ma Magyarországon 1,5 gyerek születik egy családban, így a mi családunk a hét gyerekkel közel 5-szöröse az átlagos gyerekszámnak. Formanyomtatványok kitöltésénél – ahol sosincs elég sor a gyerekek adatainak felsorolására – szembesülünk vele, hogy ez mekkora család is. Vagy amikor a kilencfős kisbuszt színültig megtöltve megy a névsorolvasás: Bence, Ágoston, Máté, Mária, Judit, Balázs, Bernát…

Családjaink a szülővé válás folyamatában teljesen más mintát jelentettek. Vera egyedüli gyerekként nőtt fel, én hatgyerekes nagycsaládban. Első gyerekünk a Juhász nagycsaládban egyben az első unoka volt, a Dabóczi-vonalon már a tizedik, a jelenleg 28 között. Az eltérő jellegű aggódás és szeretet viszont inkább gazdagította az életünket, mintsem problémát jelentett volna. Ami mellé azért bőven belefértek a szülőktől való elszakadás természetes folyamatának apróbb fájdalmai, kisebb súrlódásai. Annyi szomorú és fájdalmas példa mellett szinte pironkodva merjük megfogalmazni, hogy lényegi konfliktusok nélkül közel 25 éve kifejezetten jó és harmonikus kapcsolatban élünk szüleinkkel. Pedig ez kellene legyen a természetes, a túlnyomó többség.

Dabóczi_gyerekek_libasorban

Hogy élted meg a feleséged várandóságait?

Ennél a kérdésnél külső segítséget vettem igénybe; és megkérdeztem az igazán érintettet, Verát, aki szerint minden alkalommal kitörő öröm sugárzott belőlem. Sokat jelentett neki a támogatás és a megerősítés, amikor ő az önbizalmában meginogva, kétségek között őrlődött a hormonok hullámvasútján. Így visszatekintve csak mosolygok rajta, hogy milyen, tudományos igényességű táblázatokat vezettem Bence érkezése előtt és után. Emlékszem, amikor pár hónap növekedési adatait kielemezve bejelentettem: ha ez így megy tovább, több mint 220 kilósan fog a gyerek érettségizni.

A nehézségek közös hordozásába nekem férjként belefért egy Verával együtt betartott kényszerű, speciális diéta az egyik várandósság alatt, hogy neki ezzel is könnyebb legyen. Nincs annál kegyetlenebb, ha 7-8 ember tömi magába vacsoránál az olyan finomságokat, amik hirtelen tiltólistára kerültek a kismama számára. Sok évbe telt viszont, mire elfogadtam, hogy ne mindenben keressek racionális érvrendszert, következetességet, precíz megfogalmazást – különösen ne a várandósság alatt. A nő nem férfi. A különbözőség elfogadása és hordozása viszont egységet teremt, lehetőleg maximumra tekert empátiával és humorérzékkel.

Milyen élmények voltak számodra a szülések?

Mind a hét szülés apás szülés volt, mindegyik köldökzsinórját én vághattam át; ezzel szimbolikusan is az önállóság felé tett egyik legfontosabb lépésben működhettem közre. Sokáig hitegettem a gyerekeket, hogy azon múlt, fiúk-e vagy lányok, hogy milyen hosszúra hagytam a köldökzsinórt… De aggódásra semmi ok, azóta megfelelő időben helyre tettük az anatómiai és élettani ismereteket, nem okoz ez bennük maradandó identitás-válságot. Igyekeztünk minél előbb hazatérni a szülés után, bár pár nap kórházi regenerációt és kiszolgálás melletti pihenés kifejezetten ajánlatos az édesanyáknak. Az egyik legszebb élmény mindig az volt, amikor a többiek a kórházban először megpillanthatták az új tesót; vagy amikor közösen hazaszállítva az aktuális legkisebbet, otthon körbevették a jövevényt és végre kézbe is vehették.

Dabóczi_gyerekek a baba körül

Mit jelent számodra az apaság?

Az apaság számomra méltóságot és felelősséget jelent. Méltóságot, mert úgy élem meg, hogy az élet Ura bízik bennem, bennünk, és arra a vele közös kalandra hív minket, hogy egy törékeny kis élet gondját viseljük, vigyázzunk rá és tegyük önállóan is életképessé, aki az így megtapasztalt szeretetet majd továbbadhatja. Minden gyerek érkezésének a híre azonnal más üzemmódba állított, minden addigi prioritási sorrend felborult és bevallom, helyére került. Gyorsan kitisztult a látásom, hogy mire és mennyi idő áldozható, mi a valóban fontos. Minden alkalom egy újra átélt fészekrakás, egy újragondolás, a jobbá válás új lehetősége.

A felelősségnek viszont vannak árnyoldalai is. Leírhatatlanul mély és erős kísértésként keríthet hatalmába a túlzott gondoskodás alapvetően jó szándékúnak látszó zsigeri ösztöne. Ez egy ponton túl valójában az teljes öngondoskodás – és végső soron az önmegváltás – világába húz. Ám sem az egészségüket, sem a jövőjüket valójában nem tudjuk bebiztosítani és nem iktathatjuk ki a képletből azt, akitől az életet végső soron kaptuk. Ahogy haladunk a gyereknevelésben, egyre jobban és felszabadultabban tudjuk átengedni magunkat a gondviselő és szerető Isten vezetésének. Egyedül a családfenntartói (anyagi) felelősség nyomasztó réme tör rám vissza-visszatérő módon, szinte kiszámíthatatlan ciklikussággal; függetlenül attól, hogy éppen jól fizető állásom van, vagy munkanélküli vagyok.

Dabóczi_biciklizés előtt

Mikor tudtad meg, hogy gyermekeid nemét és az milyen érzés volt? Mit jelent számodra fiús/lányos apának lenni?

Csak az első három gyereknél bírtuk ki a szülésig – vagy inkább bírta ki Vera –, hogy nem kíváncsiskodunk a kicsik neme után. Viszont három igen dinamikus fiú után Vera – és a szülei is – megkönnyebbülve örültek a nyugodt, kis Máriánk érkezésének, majd Juditkának. Aztán azért a fiúk belehúztak és most nálunk 5:2-re vezetnek is, így sokkal többször éltem át az „alakul a focicsapat” , mint a „hogy fogom az udvarlókat távol tartani” érzést.

Lányos apaként ösztönösen erősödik fel a tehetetlen féltés, hogy miként tudom megóvni őket a világ szennyétől és erőszakától. A lányok viszont olyan érzelmi fejlődésen vittek, visznek keresztül, ami önerőből számomra elképzelhetetlen volt. Érzékenyebbé, finomabbá tették a lelkemet, torzításmentes tiszta tükörként szembesítenek, amikor közömbös, túl kemény, vagy irgalmatlan vagyok a környezetemmel szemben. De kivirulva jelzik azt is, ha sikerül túllépnem önmagam kísértésein és jó a légkör otthon. Fiús apaként pedig az országépítők büszkesége van bennem: hogy ezek a srácok munkájukkal, jellemükkel, humorukkal építeni fogják az országot; tartásuk, belső iránytűjük, szellemi képességük megadatott hozzá.

Dabóczi_kirándulnak

Annyi gyermeked van, amennyit szeretnél?

Könnyű nekem férfiként kimondani, hogy én még többet is el tudnék képzelni; de a terhek nagy részét valójában nem én hordozom. Ha a férj nyitottsága nem társul tapintatossággal, akkor könnyen nyomasztó külső elvárás, és nem közösen az életre kimondott IGEN lesz a következő gyerek vállalása. Bíztam benne, hogy nemcsak egy-két gyerekünk lesz. De hogy pontosan mennyi? Azt tényleg a Jóistenre bíztuk, lépésről-lépésre. Tény, hogy bennem általában sokkal hamarabb és erőteljesebben fogalmazódott meg a nyitottság egy következő gyerekre. Verát a szülei is jobban féltették, fokozódó aggodalommal figyelték a menetrendszerűen kétévente sorra kerülő bejelentéseket. Rájöttünk: az egyre növekvő stresszt kiválóan oldja, hogy ha a bejelentéskor egy-egy kupica finom pálinkát is bekészítünk, azonnal orvosolva az első, de szerencsére a tapasztalatok alapján gyorsan múló ijedtséget.

Mivel tényleg szívünk mélyéből igyekszünk ajándékként és nem nekem-márpedig-jár kérdésként tekinteni a gyerekekre, ezért valójában teljesség-érzésem volt minden életállapotban. Viszont komoly kommunikációs feladatot jelentett és jelent a mai napig is, hogy úgy osszam meg a vágyaimat, érzéseimet a gyerekekkel kapcsolatban, hogy az ne nyomasztó terhet jelentsen Vera számára. Nem győzőm hangsúlyozni: ez csak kétigenes üzemmódban működik. Viszolygok azoktól a megfogalmazásoktól, amikor egy feleség azt mondja, hogy „szülök a férjemnek még egy gyereket”, vagy egy édesapa azzal indokolja a következő gyermek érkezését, hogy a feleségem akart még egy fiút is a lánya meg a kutya mellé”.

Az életre való nyitottság azonban nem vezethet felelőtlenséghez; józan ésszel figyelembe kell venni a saját és közös terhelhetőségünket, az idegrendszerünk teherbíróképességét. Ha Isten szeretete megérint, akkor viszont a kegyelmek révén a teljesítményünk is elképesztő módon fejlődhet, mert már nem önerőből küszködünk. A hála, a gyerekekben való gyönyörködés pedig még nyitottabbá tesz egy esetleges következő kicsi elfogadására. Erre mondom azt: az élet utat tör magának.

Dabóczi_magzat

Vesztettek el magzatot/babát?

Ez a téma sajnos keresztény körökben is még tabunak számít. Emberileg nehéz róla beszélni, mert annyira intim, de ha nem osztjuk meg egymással a minket ért élményeket, tapasztalatokat, akkor segíteni sem tudunk egymásnak. Ha fáj is, néha fel kell idézni, hogy mit jelent egy 3-4 hónapos magzat elvesztése, miután már az ember örömmel beharangozta a létszámbővülést a rokonságnak, a barátoknak is.

Hét éve, mikor egy nagyon nehéz, válságos időszakból gyógyultunk kifelé, jelezte a hetedik gyermekünk az érkezését. Egyfajta jelként tekintettem rá, hogy méltók vagyunk még egy élet hordozására. De majdnem négyhónapos magzatként leálltak az életfunkciói. A világ egyre erőszakosabban hirdeti, hogy ekkora magzatot gond nélkül meg lehet gyilkolni, de szívből kívánom, hogy akik ezt hirdetik, azok töltsenek el egy-két napot olyan édesanyák mellett a kórházban, akik természetes úton, spontán veszítették el a bennük fejlődő védtelen csöppséget. Nálunk a gyerekek is nagyon várták, sokat sírtunk, mikor be kellett jelenteni, hogy ő már nem lesz itt velünk a földön, csak a mennyországból imádkozik értünk és ott drukkol, hogy találkozhassunk. Ha néha kicsit félszegen és megilletődötten is, de testvérként tekintenek rá, nevén szólítják az esti imák alatt. Rá három évvel megszületett Bernát, a hetedik, vagyis valójában már a nyolcadik gyerekünk, és ez segített az addig nyomasztó emlék feldolgozásában.

Idén év elején, a járványhelyzet kellős közepén kaptam egy kora reggeli tárgyalás közben egy jellegzetesen ismerős fényképet egy gyorstesztről két csíkkal: jön a következő kistesó. Rohantam haza, de még jó ideig a gyerekek elől is „titkoltuk”, részben a korábbi élmények hatása miatt is. Amikor már Vera külsején és viselkedésén is annyira látszott, nem várhattunk tovább és egy vicces-komoly bejelentés keretében megosztottuk velük. Viszont pár hétre rá az ultrahang már nem mutatott életjelet. Vártunk, bíztunk a csodában, de egy fájdalmas, majdnem egyhetes várakozást követően beindult a természetes kilökődés.

Az élet ajándék, nem mi vagyunk az urai. Még jobban hálát adunk minden percért, amit a gyerekeinkkel tölthetünk és nem akarunk a veszteségek fájdalmába beleragadni. Bár életünk legfájdalmasabb Nagyhetét éltük át, szerencsére én egy hosszú, 90 napos lelkigyakorlat közepén voltam. Enélkül szinte biztos, hogy teljesen bezárkóztam volna a biztonságos belső falaim mögé.

Dabóczi_gyerekek egymáson

Nagyon köszönöm, hogy hajlandó voltál ezeket a fájdalmakat ilyen őszintén megosztani másokkal!

Valóban nem egyszerű ezekről a fájó kérdésekről beszélni; sokszor bizonytalanodom el, hogy mi értelme ezeket megosztani, de egy-egy ilyen visszajelzés csak megerősít, hogy még sokkal inkább szükség lenne a nyílt és őszinte, de ugyanakkor tapintatos tanúságtételekre. Verával is sokat gondolkodtunk, hogy ezt ilyen formában megosszuk-e. Arra jutottunk, hogy még ennél is többet kellene elmondani, de az szétfeszítette volna ennek az interjúnak a kereteit. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a házaspárok, családok tudják, hogy ez mivel jár testileg, lelkileg. Tudják, hogy mi a különbség egy teljesen spontán – orvosi/kórházi közreműködést nem, csak felülvizsgálatot igénylő – kilökődés, és egy olyan spontán vetélés között, amikor kórházba kell befeküdni és szó szerint egy szülési folyamaton végigmenni. Nekünk mindkettőben volt részünk. Sőt, a nővérem mellett is ott voltam hasonló helyzetben a kórházban, mielőtt betolták a műtőbe, mert a férje nem tudott ott lenni.

Beszélni kellene a gyászról, az elszakadásról és a feldolgozás különböző szakaszairól és hullámairól. Beszélni kellene a házaspárok közötti kapcsolatról és dinamikáról, hogy milyen jelenségekkel szembesülhetünk ilyenkor és mire érdemes odafigyelni. És beszélni kellene a zsigeri hibáztatásról, legyen ennek alanya az Isten, mások, vagy önmagunk. És a miértre keresett egzakt válaszokról, amik sok energiát elvisznek, de nem építenek érdemben. De legfőképpen arról a természetfeletti élményről és szeretetről érdemes beszélni, amit mi – és biztos vagyok benne már mások is – mindeközben megtapasztaltunk. De bevallom, van bennünk félelem, hogy ha ezt a maga őszinteségével elmesélnénk, akkor sokak megbotránkoznának, hogy „ezek megőrültek, hogy ilyenkor is boldogok és hálát adnak az Istennek”. Viszont ez a hitünk alapja; nem tehetünk másképp.

Dabóczi_gyerekek

Mi a legfontosabb üzenet, amit szeretnél átadni a gyermekeidnek?

Tiszteljék az életet, de nem az amőbáktól az emberig terjedő filantróp egyen-szeretettel; hanem felismerve minden emberben Isten képmását és szeretetét. Ez minőségileg más dimenzióba helyezi az embert a teremtett világban, és valódi méltóságot adva egyben óriási felelősséget is tesz a vállunkra, hogy hogyan bánjunk a ránk bízott világgal. Kívánom nekik, hogy sokkal felszabadultabban és spontánabban fejezzék ki érzéseiket, különösen a leendő házastársuk felé, mert az a kapcsolat élteti majd az ő gyerekeiket is. Becsüljék meg és táplálkozzanak abból a különlegesen összetett kapcsolatrendszerből, amit egy ekkora család jelent!

Bátran tegyenek kérdőjelet minden mellé, amíg meg nem értik a dolgok értelmét és nem válik valódi tudássá, meggyőződéssé! Ne simuljanak bele a környezet egyen-elvárásrendszerébe, vállalják a gondolataikat, értékeiket! És a legfontosabb, hogy ÉLJENEK, örüljenek az életnek, tanuljanak meg hálát adni a legkisebb örömökért, szépségért, nap mint nap! Ha ez az életöröm kialakul bennük, akkor pedig úgysem tudják megállni, hogy ne szolgálattal forduljanak a többi ember felé, amiről – remélem – az életük alapvetően szólni fog.

Dabóczi_üzenet

Mire vagy a legbüszkébb magaddal (apaként) és a gyermekeiddel kapcsolatban?

Arra, hogy a folyamatos, személyes kapcsolaton keresztül belső iránytűjük kalibrálásában, finomhangolásában megbíznak bennem. Hiszem, hogy az önálló, kritikai gondolkodásra való nevelésük – még ha ez a kamaszkorban sajátos időszakokat jelent is – az egyik legfontosabb. Remélem, hogy a természetfeletti világgal való személyes kapcsolatunkból is megéreztek talán valamit, ami ha hiteles, biztos, hogy idővel beépül az ő életükbe is, mert szomjazni fognak rá. De a hitüket nem mi adjuk; mi csak táplálni tudjuk.

Biztos vagyok benne, hogy a közéleti, közösségi felelősséget is higgadtan vállaló, döntésképes, a problémák elől nem elszaladó, valódi védelmet és támaszt nyújtó férfikép tekintetében is beleégtem a retinájukba, de remélhetőleg nem nyomasztó elvárásként, vagy másolandó példaként, hanem irányadó, megerősítő mintaként. És persze a sok tízezer fényképre is büszke vagyok, amit a közös életünk alatt róluk készítettem. Mindegyik kép egy vallomás és köszönet arról a szépségről, amit én bennük látok. Szívből kívánom, hogy ők is meglássák és higgyenek ebben a szépségben, s hozzák ki magukból a legjobbat minden területen!

Dabóczi_szendvicsek

Rengeteget dolgozol, de otthon is aktívan helyt állsz. Hogyan tudod magadat megosztani munka és család között? Van valami konkrét szabályrendszered ez ügyben?

Sorrend, arányérzék, integritás, áldozathozatal. Ilyen egyszerű. Nem megosztanom kell magam, hanem fejben őszintén rendbe tennem, hogy a munka mellett van családom és a karrierem az elsődlegesen fontos, vagy a családom mellett van munkám, amivel egyrészt eltartom őket, másrészt igyekszem értéket teremteni, közvetíteni. Egy igen aktív, dolgozó férj mögött – vagy sokkal inkább mellett – mindig ott van egy támogató feleség. Nálunk sincs ez másként. Vera olyan folytonosságot, állandóságot ad az otthoni életben, ami nélkül az én külső aktivitásom sem bontakozhatna ki. Ezt persze könnyű így leírni, de évtizedek próbálkozása, kudarca és tapasztalata van emögött. Ma már vagy szárnyalunk, vagy nagyon gyorsan jelentkeznek a válságtünetek. És ez bár sokszor nagy hullámvasutat jelent, de alapvetően mégis jó, mert őszinte és épít a kapcsolat teherbíró-képességére. A stagnálás, a társas-magány közönyössé és közömbössé tesz, ami a kapcsolat halálát is jelentheti.

Tavaly tavaszig egyszerű volt kimondani, hogy „munkát nem viszek haza”, de a home office és a járványhelyzet világában ez teljesen felborult. Nagy odafigyelést igényel, hogy a családnak ne lábujjhegyen kelljen járnia, mert a papa dolgozik, vagy valami közéleti aktivitást él a virtuális térben. Hogy könnyű-e? Ha valaki azt mondja, hogy igen, az biztos nem tudja, miről beszél. A nagycsaládos lét sokszoros erőfeszítést, áldozatot, helytállást követel, de eközben az örömök is sokszorozódnak. Olyan, mint egy atomreaktor, amiben ha megvan a kritikus tömeg, akkor minőségileg nagyobb energiaáramlással járó folyamatok indulnak be. A szeretet szeretetet szül, de nem biztos, hogy rögtön. Nekünk az a dolgunk, hogy folyamatosan szeretettel tápláljuk őket, és bízzunk benne, hogy az emberi erőfeszítéseink mellé Isten sokszorosan megadja azokat a kegyelmeket, amivel a pár évtizedre ránk bízott gyermekeink később önállóan is teljes és egészséges életet élhetnek.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

Dabóczi_T72

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük