Lackfi János: Örülni életnek, ételnek-italnak, kék égnek

A hiányok és az ajándékok egy tőről fakadtak. Együtt éltünk át mindent idehaza: én, feleségem és két még itthon élő gyermekem a hatból. A 2020 évet értékelő adventi sorozatom második alanya, aki Horváth Lili színésznő után megosztja velünk értékes gondolatait: Lackfi János költő. Advent második hétvégéjén két missziós orvos beszámolójával folytatom!

Melyek volt az idei éved eddigi legszebb és legnehezebb pillanatai?

Hú, a legekkel mindig bajban vagyok, mert annyi minden történik, gyermekek, unokák, könyvek, fellépések, barátságok… Sok a leg, és lehet, hogy én is mohóbbá és érzéketlenebbé váltam már tőlük, így aztán kevésbé veszem őket észre. Pedig igyekszem belassulni az igazán emlékezetes pillanatokhoz, de azt hiszem, így is túl gyors a vágta. Sok szép pillanat jön elém, játékok, ölelések, magányos vagy feleségemmel kettesben bejárt imaséták, erdők, alkonyodó kertünk sejtelmes fái.

A legszebbhez mégis egyértelműen a karantén kellett. Egy elmélyült imában egyszeriben ott voltam Jézus és barátja, a feltámadt Lázár, no meg a tanítványok társaságában. Éreztem a szagokat, a fényeket, láttam az arcokat, olyan sztorikat hallottam, amik nincsenek benne a Bibliában. Maga az élet volt ez, és nem holmi képzelgés. Persze bárki gondolja nyugodtan, hogy meggárgyultam. Azóta is érzem a bőrömön a Szentföld maróan intenzív napsütését. Pedig sosem jártam ott. Vagyis de!

A legrosszabbak talán a rám törő magány pillanatai voltak. Holott társas lény vagyok. Holott szeretetteli családban élek. Mégis el tud anyátlanodni az ember, aki vagyok. A házassági évfordulónkon például sikerült ügyetlenül feltépnem egy lelki sebet, és miközben gyönyörű tájban sétáltunk ketten a szerelmemmel, magamat marcangoltam a hülyeségem miatt. Tartott vagy egy óráig, de aztán lépésenként kimásztam a magam ásta gödörből, és nagyon szépre sikeredett az a nap. De az eleje tájt nagyon mélyen jártam.

Mit felejtenél el a legszívesebben és minek tudtál örülni a legjobban?

Jó lenne, ha nem kellett volna látnom, ahogy Ferenc pápa a kihalt Szent Péter-téren imádkozik az esőben Húsvétkor. De közben nem lett volna jó, mert ez a maró fájdalom, a sok halottért való, szinte jajongó könyörgés nagyon alapvető és fontos tapasztalásként épült belém. Nyilván szívesen visszaadnám az összes halottnak az életet, ha hatalmamban állna.

Ellenben rengeteg öröm volt, karanténkenyerek, az eszelősen termő kertünkben szedett, szemezgetett szőlő, füge, málna, szilva, alma, körte. A pátyi horgásztónál sétálgattam egyszer, az is megmaradt, a laza ecsetvonásokkal égre kent felhők adta elképesztő tágasság, a víztükör zsibongó fényei a szemhéjamon keresztül, ahogy a napba tartottam arcomat. Csak fokozta az extázist a böjt és az ima, tódult belém az Isten.

Mi volt a legfájóbb hiányod és a legváratlanabb örömöd?

Hiányzott az első karanténidőben a gyerekeim ölelése, és jó volt, hogy lehetett velük vicces és megható videótalikat rendezni. Nagyon hiányzott a karantén alatt a foci, és nagyon szerettem a kertben a mini kapukra rugdalni a labdát. Hiányzott a személyes Kreatív Írás-kurzus, de örültem, hogy átkerült netre a tanfolyam, és így bekapcsolódhattak emberek Angliából, Németországból, Erdélyből, Felvidékről.

Nem voltak utazgatások, szereplések, de Karanténszínházat tartottam, napi két élő videós bejelentkezéssel, s ezt nézték Delhiből, Katarból, Ljubjanából, Székelydájáról, Görögországból, Firenzéből, Portugáliából és az ország rengeteg pontjáról. Nem jutottunk el élő imaalkalmakra, de sokszor három-négy órákat imádkoztunk barátokkal, nagyon mélyen és magasan járva, nagyon intenzíven, bensőségesen, a neten keresztül.

A hiányok és az ajándékok egy tőről fakadtak. Együtt éltünk át mindent idehaza: én, feleségem és két még itthon élő gyermekem a hatból. Aggódtunk a világért, a betegekért, az otthonok falai közt dúló háztartási poklok miatt. Az idősebbek miatt, akik kamikazeként mentek a vakvilágba, legyintve a veszélyre. Közben jó volt megélni, hogy kevesebb benzint pöfögtetünk, környékbeli termelőktől vesszük a zöldséget, saját gyümölcseinket esszük, minimálisat vásárlunk. Napi max. egy-két repülő felettünk. És Velence delfinjei, Budapest szürkegémei, vaddisznói…

Milyen nagyobb felismerésekre tettél szert magadról, családodról, tágabb rokoni-baráti-munkahelyi környezetedről? 

Fokozódott az idegesség, a mások hibáztatása. Néha az volt az érzésünk, egy kicsit több indulat, s repülni fognak a kések, egymás nyaki ütőerét harapják el az emberek. Az utcán mintha leprásnak látnánk a többieket. Sokan bezárva éltek, becsavarodva, az idősek otthonában élőket senki se látogathatta. Ezeknek a dolgoknak egy része nem is múlt idő.

Viszont önkéntesek bújtak elő a föld alól is, házhoz szállítók, segítők, ápolók. Felforrósodtak az internetes beszélgetések. Sok jószándék, erkélyen dalolás, gyertyagyújtás, együttérzés, együttsírás, együttnevetés. Dilis és megindító karanténdalok, ilyeneket én is írtam Kutrik Bencének, Gryllus Daninak, Bolyki Lacinak, Harcsa Veronikának, a Louisiana Double-nak. A művészek igyekeztek tartani a lelket a többiekben, számtalan videós kontenttel. Az emberek maguk is rengeteg szellemes és pihent netes tartalmat gyártottak. Nevettünk nagyokat, kiröhögtük az életet, a halált, a vírust, saját magunkat.

Mi az év legnagyobb tanulsága számodra és milyen az éved egyenlege? 

Nekem rengeteget hozott, lelkileg óriási gyarapodást, döbbenetes élményeket. Csodák csodája, még anyagilag sem kerültünk nehéz helyzetbe. Egyrészt döbbenetesen alacsony üzemköltségen éltünk, másrészt egészen sok írós meló megmaradt ahhoz képest, amire számítottam. Egyszerre szűkült le és tágult ki a világ. Nagyon fontos lett a szolidaritás. Nagyon fontos lett a családon belüli szeretet. És döbbenetes olvasói levelekből derült ki, hogy az irodalom igenis életet ad, sokakban konkrétan a lelket tartotta, az örömöt hirdette pusztán az, hogy napi kétszer virtuálisan „beengedett” a nappalijába, és hallgatta, amit mondok, felolvasok.

És végül: mit vársz a 2021-es évtől? 

Nekem ez a félszázadik lesz, házasságunknak pedig harmincadik évfordulója. Biztos nem olyan lesz az ünneplés, mint terveztük, bár remélem, hogy májusra a MOM-központban rendezendő három koncert-felolvasás összejön valamilyen módon. Ha mást nem, csinálunk virtuális verziót. Két fontos könyvel is előrukkolunk, az egyik a Vízen járni tilos című „életregényem”, a másik meg a Jóéjtpuszik kötete: ebben istenes versek lesznek.

Remélem, hogy a járvány eltakarodik az útból, még ha egyelőre nem is túl rózsásak a kilátások. És remélem, hogy mind megtanulunk kicsit csendesebben, hálásabban élni, kilépni a túlzott igények és a „nekem ez jár” logikájából, felülkerekedni a mindig felelősöket kereső dühöngésen, örülni életnek, ételnek, italnak, szeretteinknek, kék égnek.

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

Képek: Molnár Mihály