Egy gyermek valóban “képes elpusztítani a szerelmet, a kapcsolatot, egy nő lelki egészségét?!”

Ma a korábbi vállalkozói női sorozatomat terveztem folytatni, de a hétvégén olvastam egy cikket – egy interjút egy állítólagos sikerkönyv írónőjével – ami azóta sem hagy nyugodni. Először a címére kaptam fel a fejem; majd beleolvastam, remélve, hogy megcáfolja rossz érzésemet, de nem ez történt, hanem egyre jobban ledöbbentett, amit olvastam. A téma – az anyaság, szülőség kevésbé vidám oldala – valóban fontos, kell beszélni róla, na de így?! Általánosításokkal, téves kiindulóponttal, másokat (gyermek, férj, társadalom) hibáztató következtetésekkel?? Vajon a könyv is ilyen? Tartok tőle, hogy igen, hisz a író állítja ezeket.

Próbáltam hozzászólni a cikket megosztó FB poszthoz, de érdekes módon nem engedte “a rendszer” (nem először), úgyhogy eldöntöttem: írok egy saját bejegyzést róla, hiszen úgy is több az ezzel kapcsolatos gondolatom, mint ami egy kommentbe beleférne. (Na és persze arra is kíváncsi vagyok, ha ezt az írást odalinkelem, engedélyezve lesz-e.) Gondolom, másnak is ismerős az a fokozódó kellemetlen érzés, amikor úgy olvas/hall valamit, hogy bár egyetért a téma felvetésével, annak fontosságával, de ahogy halad előre a szövegben/beszélgetésben, egyre inkább azt érzi: valahogy nem jó irányba megy az egész, és bár elsőre nem feltétlenül érti, mi is lehet a gond, de legbelül már érzi, hogy valami nem stimmel. Aztán egyszercsak leesik. Sem a kiindulópont, sem az erre felépített, a kimondott szavak ellenére is folyamatosan általánosító beszélgetés nincs rendben, így nem csoda: ez egész olyan irányt vesz, olyan következtetéseket vonnak le, amivel már egyre kevésbé lehet (és nem is akarunk) azonosulni.

Saját vélemény

A cikknek már a címe is rossz érzést keltett bennem, de reméltem, hogy az csak egy szerencsétlen megfogalmazás; és majd kiderül, hogy az írónő (és a vele feltűnően mindenben egyet értő újságírónő) valójában nem a gyermekét hibáztatja saját szorongásaiért, párkapcsolati nehézségeiért; hanem legfeljebb “csak” nehezítő körülményként említi a gyermek családba érkezését, a vele kapcsolatos nem átlagos problémákat, de sajnos nem. Már az első válaszából kiderül, hogy a cím nem elírás: a (“problémás”) gyermek – aki “megérkezik ebbe a világba, és mindent lever, majd véget vet a szülei kapcsolatának is” – igenis hibás anyja egyéni és párkapcsolati kudarcaiért. Sőt, az írónő még azt is elismeri, hogy épp ezért írta a könyvet: “Az érdekelt, hogyan képes egy pici emberi lény elpusztítani a szerelmet, a kapcsolatot, egy nő lelki egészségét”. Hozzáteszem: a könyvet még nem olvastam (hiszen tegnap hallottam róla először), ezért most kizárólag a beszélgetéssel kapcsolatban írom le erős ellenérzéseimet, megszólítva több szakértőt is, hogy szakmailag is alátámasszam (vagy épp cáfoljam:) saját gondolataimat.

A cikk címe tehát sajnos nem tévedés; az írónő komolyan gondolja, az újságírónő pedig nemcsak elfogadja ezt, hanem még alá is kérdez. Mégis, első gondolatom a cikk elolvasása után még mindig ez volt: ez ugye nem komoly?! Ugye nem gondolja komolyan ez a két (és velük együtt a könyvet sikeresnek tartó nagyon sok további) nő, hogy egy kisbaba vagy kisgyermek valóban képes véget vetni szülei kapcsolatának, és elpusztítani a szerelmüket?! Egy önmagát ismerő, önmagáért felelősséget vállaló felnőtt ember nem állíthat ilyet. Egy gyermek nem tehet arról, hogy megfogan, megszületik vagy felnő, erről szülei döntöttek (ha a megfoganásról nem is, annak elfogadásáról igen); ahogy arról is, hogy őt milyen emberré nevelik majd, milyen mintát nyújtanak neki; és ő majd felnőttként dönthet arról, hogy ezeket meg akarja-e haladni, felül akarja-e írni, de gyermekként csak alkalmazkodni tud. Gyermekünk hibáztatása saját problémáinkért, párkapcsolati kudarcainkért még annál is súlyosabb, mintha ezt a szüleinkre vagy a társadalomra vetítjük ki – hiszen ő mégcsak nem is egy felnőtt ember.

Több mint tíz éve folyamatosan tanulva és saját bőrömön tapasztalva az önismeret előnyeit, a szakértőkkel együtt állítom: ez a folyamat sokszor nagyon nehéz, de mindenképpen megéri; hiszen ez az egyetlen út a valóban szabad döntésekhez: saját erősségeinkkel és gyengeségeinkkel, kapott örökségünkkel és a külső elvárásokkal való szembenézésre van szükség ahhoz, hogy megértsük működési mozgatórugóit és ha szükségesnek ítéljük, felülírhassuk azokat. Vagyis az önismeret nem megúszható annak, aki valóban szembe akar nézni magával, múltjával, meg akarja érteni saját szorongásai és párkapcsolati kudarcai okát, és túl akar lépni rajtuk. Mások hibáztatása, az áldozati szerep azonban nem önismereti út (nem véletlen, hogy a cikk nem is említi, mint lehetőséget), hanem tévút, önbecsapás, ami az áldozati szerep konzerválásához vezet, ahonnan nem tudom, van-e kiút…

A téves kiindulópont (önismeret helyett önámítás) így további téves következtetésekhez vezet. Nincs szó sem önismeretről, sem a saját szorongásainkkal való szembenézésről, helyette viszont van hibáztatás bőven: mindenki – a gyermek, a környezet (beleértve az apát), a társadalom – hibás, csak a szenvedő-szorongó nő nem. Ebből logikusan következik, hogy a “megmentést” is mástól várja. A könyv főhőséről ugyanis kiderül: második gyerekvállalásba menekülne, hogy bebizonyítsa magának és másoknak, hogy szorongásaiért nem ő a hibás, hanem az elsőszülött gyermeke: “Talán ezért is vágyik annyira egy második gyerekre, hogy bebizonyítsa magának, a férjének, sőt, még a lányának is, hogy megvan benne a képesség arra, hogy jó anya legyen. Így lesz Sam az ő második esélye, amivel bizonyítani szeretné, a hiba nem benne, hanem a lányában van” – állítja az írónő. Gondoljunk csak bele egy pillanatra: milyen elvárásokkal születik ez a szegény kisfiú? Neki kell majd helyrehozni mindazt, amit a nővére “elpusztított”? Mekkora teher ez egy kisbaba/gyermek számára, és vajon mennyire sikerülhet neki?… Ezek után még inkább is azt éreztem: meg kellene védeni ezeknek a gyermekeknek az érdekeit, hiszen az ő szemszögükről gyakorlatilag egy szó sem esik.

Ezek után azon már nem csodálkoztam, hogy a nő nyomorúságának okai közé “természetesen” felsorakozik a férfi, a férj is. Ekkor már egészen határozottan éreztem, hogy egyre jobban kilóg a szög a zsákból és egy újabb, tipikus újfeminista érveléssel állunk szemben (azzal, amelyik a nőket úgy támogatja, hogy a férfiban nem partnert, hanem vetélytársat lát): “Egész nap egyedül vagy a gyerekeddel, akiről gondoskodnod kell, kevés inger ér, nincs nagyon más kapcsolatod, élményed. És akkor este hazaér a párod, akit nem szívott le az egész napos gyerekgondozás, ezért vidám és játékos, meg tudja élni a szülőség pozitívumait, örül a csemetéjének. Nagyon ellentmondásos figyelni, mennyire másképp tud kapcsolódni egy apa a gyerekéhez, te pedig hiába vágysz rá, nem tudsz olyanná válni. Ez valahol nagyon igazságtalan.” Tényleg az lenne? És valóban reális ez a kép: a dolgozó apát nem szívta le a munka, csak a szegény anyát a gyermek, aki szerint igazságtalan, hogy a férje jó kapcsolatot ápol a gyermekükkel?

Mindenesetre innen már egy bolhaugrás a következő általánosítás (merthogy az előbbi is az volt): a “Mit gondolsz, könnyebb apának lenni?” – (alá)kérdezés és rá a válasz: “Igen. Tudom, nem túl népszerű válasz, és nem is akarok általánosítani. Az a benyomásom, hogy a férfiaknak sokkal több szabadságot és lehetőséget adunk, hogy azzá válhassanak, amivé csak szeretnének, ugyanezeket a kiváltságokat azonban vonakodunk az anyáknak is megadni”. És itt még nincs vége: “Alig várjuk, hogy elhalmozhassuk dicséretekkel azt az apát, aki épp csak hogy hozza az elvárható minimumot. A nőkkel viszont épp ellenkezőleg viselkedünk, elvárjuk tőlük, hogy még magasabbra ugorjanak, hogy még többet teljesítsenek.” Ugye érezzük, hogy az írónő – saját szavainak ellentmondva – mennyire általánosít, legyen szó az áldozatokról (nőkről) vagy az ő szenvedésüket okozókról (gyermekekről, férfiakról)?! Mivel én ezeket a szembeállításokat nemcsak általánosítónak, hanem torznak is érzem, megkérdeztem több szakembert, mit gondolnak ők e nőkre, férfiakra és gyermekekre vonatkozó kijelentésekről.

Szakemberek véleménye

A nőkre és a párkapcsolatra vonatkozó kijelentésekről Varga Szilvia Edit önismereti coach és párkapcsolati mediátort kérdeztem meg – aki nekem is nagyon sok önismereti és kommunikációs kérdésben segített, erőszakmentes kommunikációs tréningjei révén. Ő így fogalmazott:

“Sajnos általánosítások vannak a cikkben; és bár utal rá néhányszor, hogy nem akar általánosságban beszélni, de többször teszi, így nem egy nő vagy anya történetét halljuk, hanem A nőkét, Az anyákét, és így mindenképp sok szempontból vitathatóak az állítások. Egyetértek veled: túl keveset foglalkozik az önismerettel a cikk, azzal, hogy van választásunk, még nehéz helyzetekben is, és az a felnőtt működés, ha felelősséget is vállalunk ezért a döntésért. Nem foghatjuk kizárólag a társadalomra, a neveltetésre, a férfi-női szerep mintákra azt, ahogy belesodródunk egy önmagunkra káros viselkedésbe. Hatnak ránk mindezek, de dönthetünk úgy, hogy mi a saját megélésünk, szerepértelmezésünk, párkapcsolatunk, anyaságunk-apaságunk számára jó döntést hozzuk meg, nem a neveltetésünk és elvárások szerint élünk. Valóban nehéz időszak a pároknak, mikor megszületik a baba, de nem a gyerek hibája – még ha “nehéz” gyermek is -, ha a pár nem tud megbirkózni az új élethelyzettel, feladatokkal. Ez a szülők felelőssége, mindkettejüké. Az apák számára is sok változást hoz mindez, például sok apa ilyenkor még nagyobb terhet, felelősséget érezhet magán, mivel rajta áll a család fenntartása ebben az időszakban. Röviden összefoglalva: amit leír az író, az jelen van; vannak elfáradt, magukra maradt, maguknak magas elvárásokat támasztó anyukák és vannak jófejkedő apukák; sőt, a társadalom és a neveltetés is küld olyan üzeneteket, hogy hogyan legyél nőként jó anya, de nem szabad általánosítani és nem szabad a gyereket vádolni, illetve magunkat kihúzni a felelősség alól.“

Léder László pszichológus, apaszakértő pedig ezt válaszolta az apákra vonatkozó érdeklődésemre:

“Ez egy gyakran hallott verzió, amikor valamelyik szülő (apa vagy anya) áldozatnak érzi magát. Én nőpárti vagyok, tudod, vagyis nem tartom normális dolognak, ha egy anya sokáig egyedül marad a gyerekeivel. De az viszont nekem is kérdés, hogy egy kisgyerekes apa tényleg ilyen vidám és energikus, ahogy a cikkben írja? Én sajnos mást látok. Gyerekektől kicsavart anyák és munkától kicsavart apák találkoznak egymással estefele. Nem csoda, hogy nagyon magas a kisgyerekes apai depresszió aránya is.”

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a gyermekek szempontjáról megkérdeztem Cserey Miklós szülői tanácsadót, akitől magam is rengeteget tanultam a szülőségről:

“Én már a címen is megdöbbentem. Teljesen hibás! A gyerek nem pusztítja el a szerelmet. Az persze előfordul, hogy a szülőknél a családi minták akkor aktiválódnak igazán, amikor megjelenik a gyerek a családban, de akikben van együttműködési és alkalmazkodási készség (ez azért része a szerelemnek, szeretetnek, egymáshoz tartozásnak), azokat nem távolítja el egymástól a gyerek, hanem ellenkezőleg: közelíti. Egy pár általában együtt határozza el, hogy szülők szeretnének lenni, és akkor párként fognak tudni az ezzel kapcsolatos nehézségekkel is megküzdeni; amiből van bőven, persze. Az első kérdés tehát itt az, hogy a szülőség vajon közös elhatározás és vajon a célja maga a gyerek, vagy a felek (egyike vagy mindkettő) azzal próbálkozik, hogy nem működő kapcsolatukat egy gyerek révén megmentse. A rossz kapcsolatot azonban egy gyerek nem tudja megmenti, sőt, az a ő életét is tönkreteszi. Hiszen amikor egy gyereket nem önmagáért akarnak, hanem azért, hogy bebizonyítsanak valamit, akkor a gyermek az adott elvárás áldozatává válik. Lehet, hogy “rossz” gyerek lesz, lehet, hogy “jó”; attól függően, hogy melyik életfeladatot kapta (a könyvben vélhetően az első gyerek az előbbi, a második az utóbbi elvárással szembesül; és azzal, hogy így kapja meg az anyai figyelmet), de ez neki mindenképp a keresztje lesz. Ebből a szempontból majdnem mindegy, hogy melyik (pozitív vagy negatív) szülői elvárásnak kell megfelelnie; a teherrel mindenképpen meg kell küzdenie.

A másik észrevételem, hogy nincs rossz gyerek. Egyetlen gyerek sem születik rossznak. Ha például egy baba folyamatosan bőg, akkor valami baja van – vagy fizikai (éhes, tele a pelenka, beteg, stb.), vagy kapcsolati problémája van, megnyugvást keres, amit sírással jelez, mert másképp nem tudja. (Ha nagyobb, akkor a skála bővül a túlzott alkalmazkodástól az agresszivitásig, attól függően, hogy mivel tud figyelmet magára vonni.) Ha az anya magára fekteti a gyereket, döntő többségében megnyugszik. A koraszülött gyerekeket is úgy nyugtatják meg, hogy az anya pulzusának megfelelő ingereket adnak neki, mert az megszokott a számára. Az apát viszont a gyereknek is meg kell ismernie, meg kell tanulnia. De bármiféle rendellenességgel születik is a gyermek, alapvető igényei – mentális és fizikai szükségletei – biztos, hogy ugyanazok. És ha ezek sérülnek, nem úgy fog működni, ahogy a szülei feltételezték róla. Azt pedig a szülők alakítják ki, hogyan reagálnak a gyerekünkre. A jó anyaság/apaság kritériumait ugyanis nem a társadalom, hanem a saját gyerekünk határozza meg – érdemes és fontos tehát az általa leadott jelekre figyelni; mi az, amiben komfortosnak érzi magát, és mi az, amiben nem.

És végül egy gondolat az apákról. A gyermekvállalás közös döntés és közös feladat. A cikkből úgy tűnik, a könyvben a nő találja ki, hogyan működjön a család, hogy kell neki még egy gyermek, stb., de ezeknek közös projektnek kellene lennie. Gyakori anyai hiba, hogy a nő mindent megcsinál a gyermek körül, hiszen ezzel kizárja a párját/férjét az apai feladatokból. Az anyák komparatív előnye a szoptatás, de éppen ezért nagyon fontos, hogy az apáknak is minél több jusson a gyerekből; vegyenek részt a gyerekük életében, de nemcsak a játékban, hanem a gondozásban, az esti mesében – hiszen ezek építik a kapcsolatukat.”

Utószó

Legvégül megemlíteném még egy erős fenntartásomat. A korábban említett általánosításokhoz jól illeszkedik a következő torzító kérdés-válasz, amely szerint még ma sem merünk a szülőség negatív oldaláról beszélni. Az (alákérdező) kérdést az írónő még megtoldja ezzel: “Nem sok remény van bennem, hogy ez valaha megváltozik, annyira bele van gyúrva az anyaságba, hogy hogyan kellene éreznünk magunkat tőle, és ez átível országokon és kultúrákon is.” Miközben tehát a könyv és a beszélgetés témafelvetése abszolút jogos – igenis beszélni kell az anyaság/szülőség kevésbé vidám, sokszor egyáltalán nem rózsaszín arcáról és arról, hogy a nők hajlamosak mások elvárásai szerint élni, saját igényeiket elfojtani vagy azt nem eléggé artikulálni, még a maguk számára sem -, viszont a cikkbeli beszélgetőtársak gyakorlatilag megegyeznek abban, hogy ez nem sajnos nem történik meg, és nem is fog. Ez pedig nem igaz. Évek óta egyre többet beszélünk, írunk az anyaság, apaság, szülőség nehézségekről IS; számtalan szakmai cikk, laikus írás, és könyv jelenik meg, beszélgetés szerveződik erről a témáról; magam is rengeteg írást szántam a saját és mások anyaságából, szülőségéből fakadó problémáira; legutóbb egy egyhetes sorozatban, sok anyát megkérdezve.

Persze előfordulhat, hogy ezek írások nem töltik el elégedettséggel a magukat áldozatnak tekintő nőket. Ennek oka az lehet, hogy ezeknek az írásoknak nem feltétlenül (nálam például biztosan nem) célja a másik végletbe esés, vagyis az, hogy sötétre fessék azt a bizonyos, joggal kritizált rózsaszínű anyaságot/szülőséget; hanem inkább az, hogy árnyalják a képet, és így a következtetésük legtöbbször az, hogy minden nehézség ellenére megéri anyának, szülőnek lenni. No meg persze az is, hogy az ebből fakadó nehézségeink oka és megoldása nem a gyermekben, a férjünkben, a környezetünkben, hanem magunkban keresendő, legfeljebb a körülmények hozták a felszínre. Vagyis azt üzenik: a gyermekvállalásból fakadó nehézségekkel érdemes és kell is foglalkozni, de nem másokat hibáztatva, hanem magunkból kiindulva – és ezzel máris visszajutottunk az önismerethez.

Hát, röviden csak ennyi fenntartásom van ezzel a cikkel kapcsolatban. Ami igazán szomorú, az nem ez az egy beszélgetés, hanem az, hogy egy ilyen könyv “óriási sikerkönyv” lehet. Miközben rengeteg nő örülhet, hogy gyermeke születése okán felszínre kerülő szorongásai és párkapcsolati nehézségei a könyv és a főhősnő által kifejezésre jutnak, téves irányba viszi, viheti el őket: a gyermek, a szülők, a férj, a társadalom hibáztatásába és önfelmentésbe, ahelyett, hogy önismereti munkára, egyéni és páros megküzdésre ösztönözne. Én még nem döntöttem el, hogy elolvasom-e; egyelőre nem sok kedvem van hozzá, mert tartok tőle, hogy ugyanúgy járok vele, mint a cikkel: reménykedem, hogy más lesz, mint aminek látszik, de végül csalódni fogok. Ha valaki elolvasta, és úgy érzi, érdemes volt, mert mégsincs tele közhelyekkel és mégsem téves a kiindulópontja, mindenképpen szóljon, mert akkor én is szívesen elolvasom (és adott esetben újra írok róla).

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

(Kiemelt kép forrása: a hivatkozott cikk, a többi képé: Pexels.)