Forgács István: Akkor leszek jó szülő, ha a gyerekeim nemcsak rám, de a nagyszüleikre is büszkék lesznek

Apák napi sorozatom mai alanya Forgács István, a háromgyermekes romaügyi szakértő, társadalmi felzárkózást segítő szakmai programok kidolgozója és megvalósítója, akivel legutóbb a tavalyi évet értékelő sorozatomban beszélgettünk. Válaszaiban több olyan fontos üzenetet fogalmazott meg, mint: az apás szülés az egyik legnagyobb élmény az életben, amit egy nő adhat egy férfinak; az apasággal olyan felelősséget szeretnék felvállalni, amilyet soha korábban nem tettem még; nagyon szeretném, ha az én gyerekeim is értenék azt, hogy küzdeni, nem feladni bátor dolog a mai világban, meg kell harcolni mindenért, sokszor akár saját magunkkal is; szeretném, ha gyermekeim látnák, értenék és soha nem felejtenék el, hogy mitől lesz kérges egy tenyér, hogyan ébred és alszik el a természet, és hogy mindennek ára van, mindenért adni kell valamit.

Milyen körülmények között lettél édesapa?

Az első gyerek, István 2008-ban érkezett és nagyon vártuk már. Évekig terveztük és csak vártunk és vártunk, hogy minden sikerüljön végre; és talán pont az, hogy éveken át készültünk rá, segített abban, hogy amikor végül megérkezett, akkor úgy éreztük, hogy kellően felkészültünk rá. Bori 2011-ben született, és nagyon örültünk neki, mert Bettivel, a feleségemmel mind a ketten testvérrel nőttünk fel; és tudjuk, hogy mekkora érték, ha van testvér is mellettünk.

Két gyermeket mindenképpen szerettünk volna, de aztán mind a kettőnket csábított a gondolat, hogy akár hárman is legyenek. Így lett Jani a harmadik gyermek, aki aztán 2016-ban csöppent közénk. Mostanra már egyértelműen kiderült, hogy nagyon kellett ő is, egyfajta teljességet hozott azzal, hogy hárman is segítenek fát díszíteni karácsonykor, vagy hogy össze lehet veszni az autóban azon, hogy melyik mesét vagy rádióadót hallgassuk. Vele kapcsolatban mindig az hangzik el, hogy nem lenne kerek a világunk, ha nem jött volna ő is, és így, hogy tudjuk, látjuk és szeretjük, már nagyon hiányozna, ha csak két gyermeket vállaltunk volna. A nagyszülők igazi unokás nagyszülők mind a két oldalon, és nagyon várták mindegyiküket.

Hogy élted meg a várandóság időszakait?

Ahogyan minden anyának, úgy minden apának is van egy saját meséje, regéje, legendás története arról, hogy mit jelentett a számára a várandósság. Mert ez nekünk, férfiaknak is egy olyan állapot, amelyet meg lehet, illetve meg kell élni. Van, aki éjjel-nappal gyermekbútorokat és gyermekszobát fúr, farag és szerel össze; van, aki csak megmasszírozza a párja lábfejét este a híradó közben. Én arra emlékszem, hogy örömmel mentünk a várandósság alatt is a természetbe; vagy hogy szerettem „űrhajóst” főzni, azaz forró vízben kifőzhető ízesített tésztát. A terhestorna nagyon fontos volt, annak egyes gyakorlatait otthon is próbáltuk közösen; illetve minden egyes trimeszter során elolvastuk, hogy miként is fejlődik a baba, mi minden történik vele. A védőnőnek nagyon hálásak voltunk, gyakorlatilag családtag lett az évek során.

És milyen élmény voltak számodra a szülés?

Az apás szülés, azaz, a születés közös megélése az egyik legnagyobb élmény az életben, amit egy nő adhat egy férfinak. Csak biztatni tudok minden apát arra, hogy bátran legyen ott a párja mellett, ha az az anyának is jólesik, mert a személyes jelenlét nagyon sokat számít. Egy baba megérkezése órákig tart. Lehet a folyosón is üldögélni tétlenül, feszülten és minden arra járó nővér esetén felpattanni, hogy hogyan is áll a dolog; de helyette mindkét félnek sokkal többet nyújthat, ha a szülők együtt lehetnek. És szülőkké is együtt válhatnak, már az első pillanattól fogva. Nálunk mind a három apás szülés volt. Az elsőnél éjfél körül érkeztünk, István este negyed hét körül bújt ki. Meggyőződésem, hogy ezt az időt, ha csak lehet, együtt kell tölteni. Méltósággal teli, a világ dolgairól elgondolkodtató és alázatra nevelő órák ezek.

Mit jelent számodra az apaság?

Furcsa dolog, de egyfajta büszkeséget éltem meg apaként a várandósság alatt, de az egyfajta közös büszkeség volt; hiszen az én apaságom nem értelmezhető az anya, azaz a feleségem nélkül. Arra utalt ez a büszkeség leginkább magam előtt, hogy olyan felelősséget szeretnék most felvállalni, amilyet soha korábban nem tettem még, és hogy ebben nagyon sok mindenki részes. A szüleim, a közösségem, a tanáraim, a korábbi mentoraim, kollégáim és minden olyan barátom, akik nagyon is sokat tettek azért, hogy én most egy bátor döntést hozhattam meg közösen egy másik emberrel, akit szintén számosan mások tettek kellően bátorrá ahhoz, hogy a társam legyen ebben.

Születéskor apává válni mindent relativizál. Mindent újraértékelsz. Az első gyermek érkezése után a meleg szeptemberi kora estében ott álltam az erkélyen a kedvenc Marseille focimezemben, tonikot ittam, pizzát rendeltem, néztem a messzeségbe; és arra gondoltam, hogy az élet igenis nagyon jól van kitalálva; mert olyan szakaszokra van felosztva, amelyekre, – ha jó gazdálkodtál, – kapsz elég időt felkészülni. Én ott azt éreztem, – minden korábbi, a legényéletemből egy estére visszahozott külsőséggel – hogy akkor mostantól apa leszek, és mindent elkövetek, hogy jól csináljam.

Most, évek múltán, apának lenni sokkal könnyebb; a srácokat nemcsak én, hanem körülöttünk szinte minden és mindenki neveli, hozzájuk tesz valamennyit; nekem arra kell vigyáznom, hogy megfelelő egyensúly legyen ezekben; illetve, hogy azok a klasszikus értékek, amelyeket én is át akarok adni, azok ne legyenek távol tőlük; és a megfelelő időpontban majd segíthessem, hogy ők is akarják azokat magukra és az életükre vonatkoztatni.

Mikor tudtad meg, hogy fiad/lányod lesz és az milyen érzés volt? Mit jelent számodra fiús/lányos apának lenni?

Az elsőnél nem akartunk tudni a neméről, úgy gondoltuk, legyen meglepetés. Talán kicsit erősebb volt bennem az az érzés, hogy lányt szeretnék. De ezzel szerintem sok apa így van. Most van két fiú és egy lány, és ráadásul Bori a középső a sorban; néha kicsit úgy érzi, hogy neki a legnehezebb. Vagy csak érezteti, én pedig ezt néha bizony talán még túl is kompenzálom. El is hangzik néha, amikor a gyerekekről beszélünk, hogy a feleségem két klassz, vagány kisfiú anyukája, nekem viszont van egy gyönyörű lányom. Szeretem, hogy a fiúk fiúsak, a lány pedig lány; de az is felhőtlen öröm, ha például a két nagyobbik gyerek egyszerre jön el velem kosármeccsre vidékre, és káromkodik vigyorogva a lelátón.

Annyi gyermeked van, amennyit szeretnél?

Igen. Kettőt mindenképpen szerettünk volna, a hárommal teljes lett az életünk.

Vesztettek el magzatot/babát/gyermeket?

Köszönjük a sorsnak, a Jóistennek, hogy ilyen nem történt velünk. Vannak barátaim, akiknek fel kellett dolgozniuk ilyen traumát; és a világ leginkább méltatni, elismerésre való dolga az a döbbenetes erő, amit fel tudnak mutatni olyankor, hogy képesek legyenek a jövőbe nézni.

Mi a legfontosabb üzenet, amit szeretnél átadni a gyermekeidnek?

Szeretnék akár csak közel olyan jó szülő lenni, mint az én szüleim. Apámat nem győzöm mércének és igazodási pontnak tekinteni magam előtt; és nagyon szeretném, ha az én gyerekeim is értenék azt, hogy küzdeni, nem feladni bátor dolog a mai világban, meg kell harcolni mindenért, sokszor akár saját magunkkal is. Ritkán hozom szóba szélesebb nyilvánosság előtt, és inkább csak szimbolikus dolog; de a vér az én világomban, az én lovári cigány közösségemben nagyon fontos dolog, elsősorban a saját vérvonalunk, a saját egyéni család-identitásunk miatt. Akkor leszek jó szülő, ha a gyerekeim nemcsak rám, de a nagyszüleikre is büszkék lesznek; és miközben felnőnek, olyan dolgokat találnak majd maguk körül, amit ők is szeretnének továbbadni. Ha így nézzük, akkor a vér beszél a vérrel, és ez a párbeszéd soha nem halkul el.

Izgalmas, és nekem fontos dolog, hogy nagyon is soklaki életet élnek a srácok, ahogyan a kortársaik közül is sokan. Zalaegerszeg és Veszprém, azaz a Göcsej és a Bakony adta a legkorábbi vidéki élményeiket, miközben Budapestre születtek. Az életük része a Balaton az év minden szakaszában; és eleve a vidék, a föld szaga, a folyók, patakok hangja, a gyümölcs, a termény, a természet adta örök változás is segít abban, hogy jobban értsék a világot. Szeretném, ha látnák, értenék és soha nem felejtenék el, hogy mitől lesz kérges egy tenyér, hogyan ébred és alszik el a természet, és hogy mindennek ára van, mindenért adni kell valamit.

Mire vagy a legbüszkébb magaddal apaként és a gyermekeiddel kapcsolatban?

Szeretem, hogy az előzőekben említett dolgokat nem utasítják el; és bár nem ugyanúgy, de fontos talán mostanra mindez már nekik is. Büszke vagyok arra, hogy megtaláltuk a tehetséget bennük több dologra is; kiderült egészen korán, hogy mihez van affinitásuk, milyen tehetséggel áldotta meg őket az élet. Büszke vagyok arra is, hogy segítik egymást; főleg akkor, amikor komoly szükség van rá, hogy értsék, miként tehetnek ők is mindannyiunkért egy keveset.

Sokat dolgozol, de otthon is aktívan helytállsz. Hogyan tudod magadat megosztani munka és család között?

Hektikus ez a dolog, mert van, hogy könnyebb megszervezni; és van, hogy nagyon nehéz. Nyilván ez mindenkitől elvárja azt, hogy jól teljesítsen; én megpróbálom sokszor úgy megélni, hogy a családdal való feladatok, kihívások – mert vannak bőven – abban segítenek, hogy a munka után felfrissítsenek, kicsit abból kirántsanak. Szabályszerűségek persze vannak; megvan, hogy ki viszi a nagyobbakat suliba, ki viszi a kicsit, ki és mikor vásárol be vagy mosogat el, mikor menjünk nyaralni, vagy hogy a nagyszülők miben tudnak segíteni. Közös felelősség van, és ha mindenki jól csinálja, akkor nem tűnik olyan soknak. Az biztos, hogy a feleségem – mint megannyi másik feleség és férj az országban – mindent elkövet azért, hogy segítse a párját; és úgy vélem, egyre több az olyan család, ahol a klasszikus családmodell sokkal sokszínűbb, mint ahogyan sokan gondolják.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!