Család,  Gondolatok,  Gyász,  Önismeret,  Pszichológia

Édesanyám öröksége

Ma 20 éve, hogy nincs velünk édesanyám. Mármint fizikailag nincs, a gondolataimban persze minden nap jelen van. Mégis csak tavaly karácsonykor tudtam először írni róla; egy levelet írtam neki, mint egyetemista koromban annyiszor. Most viszont másképp szeretnék megemlékezni róla. Íme húsz dolog, tudás, élmény és jellemvonás, amit kaptam vagy örököltem tőle. Ahogy az advent és a karácsony, úgy a nagyböjt és a húsvét sem könnyű időszak a számomra. Nagyon szeretem a karácsony varázsát és az adventi várakozást, de az örömömet mindig elhomályosítja valamelyest az a tudat, hogy egy újabb ünnep és év telik el édesanyám nélkül, és ez a hiányérzet 20 éve nem nagyon változik. A húsvét pedig halálának évfordulójához esik annyira közel, hogy az számomra nem tud „csak” a feltámadásról és a húsvéti nyusziról szólni. Még jó, hogy áprilisban van a házassági évfordulónk (sőt, öcséméknek is) és több családi születésnap, így az érzelmi egyenleg mégiscsak az örömteli családi ünnepek felé billen… Holnap talán már könnyebb lesz, de ma megint nagyon nehéz a szívem. Ráadásul úgy terveztem, hogy hazautazunk Sepsiszentgyörgyre és ott a rokonsággal együtt emlékezünk meg róla… Ez is elmaradt és egyelőre fogalmam sincs, mikor tudjuk „pótolni”. Úgyhogy maradt megint a fényképek nézegetése és az írás. Mivel tizennyolc éves koromban elköltöztem otthonról egy másik országba (számomra egy másik világba), nem sok tárgyat tudtam magammal hozni; sem akkor, sem későbbi hazalátogatásaim alkalmával. De néhány azért megvan, nagy becsben tartom őket és inkább boldog, mint szomorú vagyok, amikor a kezembe kerülnek és rá emlékeztetnek. Ilyen a kék köpenye, amit akárhányszor felveszek, úgy érzem, mintha átölelne, ahogy gyerekkoromban tette, amikor még ő hordta. Aztán van egy receptkönyvem, amelynek címe Szakácskönyv kétbalkezeseknek, s a benne kézzel írt szöveg így szól: „Remélem, hogy ebből a könyvből megtanulod azt, amit én elmulasztottam megtanítani Neked.” Azóta is lassan megy ez a tanulás, mert ahogy ő sem, én sem szeretek főzni, rendszeresen semmiképp, egyszerűen sajnálom rá az időt. (Enni viszont szeretek és hálás vagyok minden, más által elkészített ételért, de a főzést sosem fogom igazán élvezni.) Annál inkább tudok lelkesedni a sütésért, azt gyakorlatilag bármikor szívesen teszem. Ezért örülök, hogy rám maradt egy kézzel írt receptfüzete is, benne többek között a húsvétkor és karácsonykor 20 éve is „kötelezően” elkészített süteményekkel. A diós-mákos kaláccsal (nem bejglivel!), a zserbóval és a vaníliás karikával. A kalács töltelékét, a diót és a mákot pedig mindig abban a két, piros zománcos lábasban készítem el, amiben valamikor még ő tette.   Több régi családi fényképalbumom is van, amelyek az idők során hozzám kerültek. Egy, amit még én raktam össze régi családi képekből, és ami mindig kéznél van, a gyerekeim is gyakran lapozgatják (ebből válogattam nagyapámról írt bejegyzésemhez is). Ez a szüleim esküvői fotójával kezdődik, de van jó pár olyan album is, ami még édesanyám lánykorából maradt rám és életének arról az időszakáról szól, aminek én nem voltam része. Ezeket csak alkalmanként, mint például most, veszem elő és nézegetem, leginkább egyedül. És van jó pár könyv is, amit otthonról hoztam el, de ebből három olyan, ami kifejezetten rá emlékeztet. Ha koncentrálok, még most is hallom, ahogy felolvassa nekem Szabó Magda Szigetkék című meséjét. G. Hajnóczy Rózsa Bengáli tűzét már magam olvastam el, többször is, azzal a tudattal, hogy valamiért ő nagyon szerette. Sylvia Plath Az üvegbúra című könyve pedig szomorú története miatt kötődik az én fejemben hozzá. És végül ott vannak a fényképeknél is fontosabb emlékek: a levelei. Egyetemista koromban sokat leveleztünk, és ő is sokszor írt az én kiskoromban még Kolozsváron élő édesanyjának, a szeretett Ómi nagymamámnak.  Ezeket mind nagy szeretettel őrzöm. A nem tárgyjellegű emlékek és örökségek alapvetően kétfélék: a tudásom és a személyiségjegyeim. (Bár ez a különbségtétel lehet, hogy mesterséges és egy szakember számára nem helytálló, de most nem ez a lényeg.) Örököltem tőle például a racionalitást, a logikai készséget, a reál tárgyak iránti fogékonyságot, ugyanakkor a művészetek és a kultúra iránti nyitottságot is; az olvasás, a színház, és mozi iránti lelkesedést és – talán jelenleg ez a legfontosabb számomra – az íráskészséget. Ahogy már megírtam, szenvedéllyel szeretem mindezeket. Ahogy azokat a sportokat is, amelyekre ő tanított meg. Például síelni – ahogy mi mondtuk: sízni – a közeli Pacé nevű dombon, majd a Brassó melletti Poianán, ahova minden télen elvitt minket öcsémmel. Nagyon tisztán emlékszem arra, mennyit cipekedtünk, izzadtunk, amíg a sícuccainkkal eljutottunk a szomszéd nagyváros melletti hegyekbe vonattal és busszal. És megtanított úszni is. Szinte előttem van az is, ahogy a sepsiszentgyörgyi városi strand felnőtt medencéjében próbál úszni tanítani, miközben tele a víz felnőttekkel és én rettenetesen félek. De végül sikerült átúsznom. Nem tudom tökéletesen egyiket sem; gyerekeim sí- és úszásoktatói sok hibát találnak a mozgásomban, amit már nagyon nehéz vagy lehetetlen korrigálni. Ezért is tartom fontosnak, hogy őket inkább edzők tanítsák meg. De nem bánom, hogy nekem másképp alakult – nem volt pénzünk oktatásra -, mert most úgy tudok tekinteni ezekre a sportokra, mint tőle kapott örökségekre. És ide tartozik még a napsütés, a szabad levegőn sétálás, a természet és a kirándulások szeretete is, amiket ugyancsak szenvedéllyel szeretek. És végül van néhány személyiségjegyem, tulajdonságom, amit elsősorban tőle örököltem: a világ szépségébe és az emberi jóságba vetett hit, a megbízhatóság és a pontosság. A mások iránti nyitottság és a magammal szembeni maximalizmus, valamint a rokonokkal és barátokkal ápolt kapcsolatok fontossága. És talán azt is, hogy nőiességem inkább visszafogott, mint hivalkodó legyen. Szerintem megvan a húsz ajándék vagy örökség. A szám önmagában nem fontos, csak annyiban, hogy a kerek évforduló miatt szerettem volna eljutni idáig. Öt vagy tíz év múlva majd újra keresek és bizonyára találok még említésre méltót… Drága, édesanyám! Nyugodj békében.  Antal-Ferencz Ildikó Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük