Csíki Anyák Egyesülete: Anyaságban is kell lennie partnerségnek, szövetségeseknek

Női családszervezeti sorozatom mai alanyát, Tiboldi Beát, ahogy Szabó Dórát is, tavaly februárban ismertem meg, amikor a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének elnöke felkérésére a 2020-as Nemzeti Összetartozás napján én vezettem a kerekasztal-beszélgetést a régiós KCsSz-vezetőkkel a Parlamentben. Bea az erdélyi régiófelelős (és korábbi KCsSz-alelnök), akinek helyi szervezete, a Csíki Anyák Egyesülete épp ma tíz éves. Isten éltesse őket!

Mesélj egy kicsit magadról, családodról, munkádról!

Alapvetően boldog ember vagyok; hálás lehetek a szüleimnek, hogy ilyen kifejező nevet választottak, és, hogy ez az érzés végigkísért ezidáig az életben. Ebből a megközelítésből pedig sok más pozitív tulajdonság is „tapadt” hozzám; azt hiszem, ez jött a babakelengyével. Harmonikus családban nevelkedtem a húgommal, a nagyszülők, ameddig voltak, adták azt a hiánypótló kiegészítést, ami minden családnak alanyi jogon jár(na), hisz tőlük sok mindent látunk, tapasztalhatunk, de leginkább sajnos sosem eleget. A nagyszülők hosszas megléte egy családban nagyon nagy kincs mindenki számára. Féltve kell őrizni, vigyázni rájuk, és örülni minden együtt töltött pillanatnak, de ezt fiatalon másként értékeljük. Érthető az is, hogy a szülők rohannak, nevelnek minket ahogy a helyzetük engedi, a nagyszülők viszont már túl vannak ezeken az emancipált pillanatokon, és igazán tudnak „unokázni”, másként figyelnek a gyerekekre, elvárások nélkül, csodálattal.

Harminc évesen mentem férjhez; bukaresti egyetemi és munkaévek után; de éltem Budapesten is majd egy évet, s onnan költöztem vissza Csíkszeredába, amikor már körvonalazódott az újabb munkahelyem. Nyelvészdiplomával bankban helyezkedtem el, de ehhez megvolt már a szakmai tapasztalat Bukarestből, ezt értékelte a munkaadó. Szerencsés párosítás, mondanám, mindig csak előnyöm származott ebből a „több lábon” állásból. És amúgy a nyelvészet sem áll távol a reáltudományoktól. Három gyerekünk van, itthon élünk azóta is, külföldre ezidáig csak kirándulni, vagy a rokonokhoz jártunk, dolgozni nem szeretnénk más országban.

Korábban említettem a nagyszülők erejét, lelkiségét… Somlyói nagytatámmal sokat kirándultunk, aktív ember volt, rendezgette a helyi nyugdíjasokat; megkockáztatom, hogy az egészen fiatalkori szervezési készségeimet tőle örököltem. 10-12 évesen már futóversenyeket szerveztem a tömbházak közt a grundon, és a rokonságtól kapott ajándékokat osztogattam szét a nyertes gyerekek közt. Olyan jó érzés volt adni és látni, hogy boldogok és örülnek… Aztán fontos megemlíteni a tanító nénimet, Benedekfy Etelkát, majd a markáns osztályfőnököket is, Csutak Judit és később Borbáth Erzsébet. Markáns egyéniségek voltak, sokat tanulhattunk tőlük, erős osztályközösségünk volt. Nagyon magas volt a léc, szóval fel kellett zárkózni; ez volt az alap.

Ami a további életemet illeti, inkább abban jártam mindig, hogy itthon legyen élhető az élet; legyen színes a tevékenységi paletta; legyen önkéntesség, igazi közösség, akikhez bármikor fordulhatnak bizalommal az egyének, a családok, az egyszülősök vagy sérült gyermekeket nevelők. Szintén alapvető fontosságnak tartottam az önkormányzatokkal, intézményekkel való személyes kapcsolatokat is. Sokszor pedig szerencsém is volt, mert a mi generációnkból sok vezető került ki az évek során. A kortársakkal pedig mégis más a kapcsolat, főként, ha ugyanazon elvek mentén beszélgetünk. Olyan sok múlik az emberi hozzáadott értéken, ami pedig ritkán kerül sok pénzbe, tudjuk. Ezeket a tulajdonságokat, kincseket kellene tudjuk kiaknázni, kihozni magunkból a legtöbbet, de még inkább, a legjobbat. Ott segítsünk, ahol szükség van a tudásunkra, erőnkre, kapcsolatrendszerünkre. Ez nem kerül pénzbe, és mindenki halad.

Mikor, miért alapítottad és vállaltad el a Csíki Anyák vezetését?

Második gyermekünk várásakor fogalmazódott meg bennem nagyon erősen az a gondolat, hogy – akárcsak a bukaresti egyetemista évek alatt szórványban kisebbségként –, az anyaságban is kell lennie partnerségnek, szövetségeseknek. Együtt biztosan minden könnyebb lenne, és erősebb lehetne a helyi érdekképviselet is. 2009. őszén még csak egy levelezőlistára futotta az akkori technika szerint, aztán 2011-re bejegyeztük az egyesületet tizenegy másik alapítóval. Március 11-én, vagyis ma lett hivatalosan 10 éves az egyesület, de a nagy buli most elmarad; azazhogy reménykedünk egy nyári nagyobb ünnepségben számos partnerünk bevonásával.

Mi a legfontosabb célja/missziója, vállalt értékrendje a szervezetnek?

Sok célkitűzésünk volt, van, ezekből sokkal nem is tudunk olyan mértékben foglalkozni, ahogyan szeretnénk; éppen amiatt, hogy a 10 évvel ezelőtti gyerekek mellé testvérek születtek (szerencsére), és így már mindenkinek nehezebb a szervezésre szakított időt összehozni. Friss anyukák toborzása ugyan folyamatosan zajlik, de az a tapasztalatom, hogy nem igazán szeretnek elköteleződni manapság a fiatalabbak. Ezt is el kell fogadni, más kapukat kell megtanuljunk nyitogatni. A szülőföldön megmaradó magyar családok lehetőségei egy élhető városban, a várandósság szakaszaiban nyújtható reális segítség; de a szociális érzékenyítés, önkéntesség, közösségben gondolkodás egyaránt a célkitűzéseink közé tartoznak. Sok induló családszervezetnek segítettünk, lehettünk példaképei, sokan kerestek meg határon innen és túl. A politika is megtalál szükség esetén, kikérik a véleményünket, érdekli őket, hogy miben tudnának hathatósan segíteni. Ez szerintem teljesen rendben van; mindaddig, amíg meg tud maradni velük egy egészséges partnerség, amit egy non-profit és pártfüggetlen egyesület vall.

Melyek a legfőbb tevékenységeitek és miből gazdálkodtok?

A járvány eléggé megnyirbálta a lehetőségeinket. „Békeidőben” mondókázást, babás-mamás találkozókat, egyszülősöknek találkozókat szerveztünk; felvilágosító előadásokat a családoknak különböző témakörökben (szülés, szoptatás, babahordozás); szülészeti látogatásokat a várandósoknak (partnerségben a helyi kórházzal), szülésfelkészítőket; kézműves foglalkozásokat, koncerteket, néptánc-előadásokat gyerekeknek, segélyakciókat beteg gyerekeknek, ruha- és tartós élelmiszergyűjtés rászorulók számára, mikor mire volt szükség. A programjaink ingyenesek, adományokat elfogadunk, de ez sosem volt feltétele a részvételnek; az állami intézményekhez csak programokra pályázhatunk. Tehát a programok egyes költségtételei ilyenkor le vannak födve, de működésre nem tudunk pályázni határon innen.

2020-ban szerencsésen pályáztunk a Bethlen Gábor Alapkezelőhöz, és ekkor kicsit könnyebb volt egyes programjaink lebonyolítása is. Nem egyszerű kimatekozni mindent, főként, ha az egyetlen aranytartalék a 2-3.5%-os jövedelemadók utáni juttatásból kerül ki, ami mostanra már nagyon megoszlik a rengeteg újonnan megjelenő egyesületek közt. Nincs más anyagi forrásunk; én szoktam leggyakrabban meghitelezni az egyesületi programokat a saját jövedelmemből. Azt viszont kijelenthetem, hogy még egyetlen rendezvényünk sem maradt el forráshiány miatt, valahogy mindig összeállt a kedvező konstelláció.

Jellemzően milyen nehézségekkel küzdenek a csíki magyar anyák és hogyan tudjátok ezt képviselni?

Talán a legfontosabb, amiről időről időre tudomást szerzek a 4000+ fős Facebook csoportunkban felmerülő kérdések közül, az a szülés körüli tudnivalók; és most covid alatt még inkább felértékelődtek a hiteles forrásból származó információk. Éppen emiatt, a rés lefödésének szándékával 2020 áprilisa elején létrehoztunk egy másik, szintén FB csoportot, amelyben a leghasznosabb infókat közöltük a kismamákkal, szorosan együttműködve a kórház érintett osztályaival. Viszont azt mindenképp általánosságában elmondhatom, hogy a nagyobbik csoportunkba kiírt kérdésekre nagyon gyorsan reagálnak az anyukák, segítik egymást. Szakmai véleményt ugyan nem helyettesítenek ezek a javaslatok, mégis, már egy kiindulópont, egy kapaszkodó lehet a válasz anyatársaiktól, és szinte azonnal.

A havi szülészeti látogatásokat egyedülállóan szerveztük az országban 2012 óta, ez pedig nagy eredmény; és főként az, hogy mára már az intézmény munkatársai is belátják, hogy ezek az alkalmak milyen fontosak a kérdésekkel, szorongásokkal teli szülés előtt álló édesanyának, családoknak. Hiánypótló találkozások ezek, és nagyon nagy igény mutatkozik irántuk. Ezen kívül tudomásunkra jutnak ügyintézős kérdések, orvosi szolgáltatásokról, ellátásról érdeklődő édesanyák, olykor ingyenes felajánlások is jönnek, de reális kéréseket is kiírnak az anyukák, hogy mire lenne szükségük.

Melyik a számodra legkedvesebb projektetek?

Mindenik kedves, természetesen, legtöbbjüket mi találtuk ki, és ezekre külön büszke vagyok. Például a Születés Hete mozgalomtól emelt fővel történő leválás, és egyben a történet átkeretezése, Édesanyák Hetére. Mára már több anyasággal foglalkozó civil szervezet is használja ezt a megfogalmazást a május első hétvégéje utáni egész hetes rendezvényre. A miénk idén lesz 10 éves, akárcsak a Tusványosi Szabadegyetemen való részvételünk, mely nyári projektre szintén örömmel gondolok, amikor a családunknak ez a másik egy hetes kellemes munkával eltöltött „vakációja”. (Általában együtt, és munkával pihenünk.)

Milyen más erdélyi magyar és magyarországi családszervezetekkel vagytok aktív kapcsolatban?

Több szervezettel állunk kapcsolatban; ezekből igazán aktívan talán a Hargita Megyei Mozgássérültek Szervezetével és a Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért-tal. Ők helyiek, és ráadásul a budapesti székhelyű KCsSz-ben is együtt vagyunk Csíkszeredából. Itthon is több közös projektünk zajlott éves szinten velük, ahogy tudjuk, amivel, segítjük egymást. De hiba lenne kihagyni az erdélyi magyar kismamaklubokat, hiszen velük is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, már többször is találkoztunk volna élőben, ha lett volna erre mód. Online pedig nem jutott idő a sok home office és online iskola mellett. Már megcsömörlöttek az emberek a sok gépezéstől…

Mikor és miért vállaltad el a KCsSz régiós képviseletét? Melyek a régió legnagyobb kihívásai és hogyan tudjátok hatékonyan képviselni?

2012-ben kaptunk meghívást a Családláncba a kolozsvári Életfa részéről, majd 2015-től lettünk KCsSz tagok. Ez a váltás igazából csak egy belső formaság volt, 2017-ban pedig alelnökségre jelöltek, így váltam a 2019-es tisztújításig első mandátumú alelnök két évig. Akkor pedig, mivel pártiumi elnöke lett a Szövetségnek, erkölcsi megfontolásból visszaléptem a vezetőségből, hogy úgy legyen kerek az új elnökség, hogy másik régió képviseletéből származzék az új alelnök. Ekkor viszont elfogadtam az erdélyi régiófelelősséget, és azóta is igyekszem rendszeresen fenntartani a kapcsolatot a 17 erdélyi családszervezet és a KCsSz elnöksége közt.

Azt hiszem sokkal hatékonyabban tudnám végezni ezt a munkát, ha mindannyian egyformán jártasak lennénk a digitális világban/online térben. De ezt nem várhatjuk el alanyi jogon, és ugyebár ezek a szervezetek szintén önerőből tartják el magukat, nincs fizetett munkatársuk, ki-ki a fő munkahelye mellett vezet egy-egy civil szervezetet saját térségében. Ritkán tudunk mindennel napirenden lenni, értem ezalatt egy esemény megszervezését, beharangozását, kellően népszerűsítését, lebonyolítását, dokumentálását, sajtóba, saját honlapra, közösségi oldalra helyezését. Tudjuk, hogy jobb helyeken erre egy-két munkatárs is akad.

De szeretem a csapatot, mert mindenki aktívan tevékenykedik, és innen-onnan csak tudomást szerzünk egymás programjairól. A KCsSz honlapja például nagyon felpörgött az utóbbi időben, komoly arculati beavatkozások zajlottak, már csak a járvánnyal kellene leszámolnunk, hogy viszontláthassuk egymást végre, töltekezhessünk, tudjunk meg minél több határokon is átvihető, alkalmazható praktikákat, programokat. Sajnos veszteségek is érték a Szövetséget: 2020 kezdetétől három szervezeti vezetőt veszítettünk el (kettőt Székelyföldről), és egy szervezeti tagot is Vajdaságból. Nagyon jó lenne élőben is megerősíteni egymást, de maradnak a begépelt résztvét-nyilvánítások, kedves közös emlékek, amiket a KCsSz levelezőlistájára írunk.

A régió legnagyobb kihívása? Jó kérdés. Erdély területileg a legnagyobb elszakított országrész, ezért nemhogy a többi szervezet meglátogatása, vagy hozzánk fogadása okoz fejtörést, de saját magunk időnkénti meglátogatása is. Ezek az utazások kellemesen telnek általában, de nagyon fárasztóak, az utazási szervezéseket is bonyolítani kell, múlt évben még eljutottunk az Országházba a Házasság Hetét lezáró Családi Napra, de idén erre már nem kerülhetett sor, ezt a logisztikai kérdést is a régiósok szervezték rendületlenül. De mint említettem, babakelengyével jött ez a szervezési készség nekem, sosem voltak igazi nehézségek. A helyzet feltérképezése, a bevált utak járása, mindig sikerült mindent jól megoldani.

Hogyan alakította át a tavalyi éveteket a járványhelyzet?

Minden leállt, és túlságosan drasztikusan. Nem igazán volt, vagy lehetett átmenet, és ezt nehezen szokta meg minden aktív, cselekvő ember. Nagyon sok lemondást kellett elkönyvelni magunkban, feldolgozni a szomorú valóságot, hogy az éveken át szorgalmasan felépített kapcsolatok most egy hussra szétomolhatnak, meginog megint a biztos pont, nem lehetnek időszakos tevékenységek, még éppen megünnepeltük szűk egyesületi berkekben a kilencedik szülinapot, aztán másnaptól teljes zárlat. Elmaradt a májusi hatnapos Édesanyák Hete, júniusban a Böngésző, olvasást népszerűsítő pályázatunk díjazása, júliusban Tusványos, de szerencsére megtartottuk augusztusban a Szoptatás Napját. Aztán megint lezárás, elmaradtak a Magyar Népmese Napja, Babahordozás Hete rendezvényeink, és végül örömmel mondhatom, hogy egy kedvező pillanatban újraütemezett IX. Édesanyák Hetét mégiscsak lebonyolítottuk december elején.

A valósághoz az is hozzátartozik, hogy nyertes pályázataink voltak még az év elejétől; ezeket valahogy ki kellett futtatni, lezárni, senki sem akarta, hogy ezeket a pénzeket visszautaljuk, és ennek a feladatnak is eleget kellett tenni. Figyelőzni, résen lenni, szervezni, bonyolítani, dokumentálni – és mindezt család, online suli, saját munkahely, és még egyéb saját projektek mellett, nagyon fárasztó volt, és ez kitart napjainkig. Még jó, hogy volt síszezon, és kicsit kikapcsolódtunk a pályán.

Mik a terveitek idénre és mit szeretnétek elérni hosszabb távon?

Őszinte leszek: nagy vágyaink és sajnos reményeink sincsenek idénre. Szerényen csak annyit szeretnénk, hogy a hagyományosnak minősülő programjainkat, partnereinkkel elindított tevékenységeinket meg tudjuk valósítani, mert ezekkel már sokat segítünk a helyi közösségnek. Folyamatban van a szülészeti látogatások „házon” kívüli újraindítása – online térben legalább –, szeretnénk elkezdeni a havi szülésfelkészítőket is, megünnepelni – talán éppen Tusványoson – a jubileumi szülinapunkat. És sok találkozást remélünk régi barátainkkal, a budapesti és más városbeli kapcsolatainkkal, szóval naivan várjuk a megszokottat, ahogyan eddig éltünk, élhettünk.

Amit én mindenképpen szeretnék hosszabb távon, hogy legyen egy annyira erős és igényes közössége Csíkszeredának, hogy az önkormányzatok alanyi alapon elismerjék azon pár aktív helyi szervezet munkásságát, annak fontosságát a jelen és jövőre való tekintettel, hogy fenn tudjunk tartani egy-két fizetett munkatársat, akik valóban kisegíthetnének azzal a tudással, rátermettséggel, amire minden önkénteskedő civilszervezetnek nagy szüksége van. Ezt nagyon nehéz elérni az aktuális jogi szabályzók mellett, de vágyakozni mindig szabad. Azt is nagyon szeretném, hogy a Magyarországon érvényben lévő, és folyamatosan fejlődő családpolitikának bár ¼-ét alkalmazni tudnánk a Romániában élő családok számára. Hiszem, hogy akkor sokkal boldogabb lenne minden itteni állampolgár.

Zárszóként annyit mondhatnék még: nagy örömmel tölt el, amikor a szülészeti látogatásokra egyre több apukát látok eljönni párjával, vagy egyre több babát tologató édesapát látok, akár hordozó apukát is, vagy csak egyre többen járnak a gyerekekkel a sportpályákra, és veszik ki a részüket a gyereknevelésből. Sokszor az az érzésem, hogy ezzel a kezdeti programdömpinggel (2009-től kezdődően) és nyilvános megjelenésekkel, közös sétákkal, programokkal mégiscsak megerősítettük az apukákat is az édesanyák mellett, hogy házasságban, párkapcsolatban egységben kell mozogniuk a kisgyerekeik mellett, és így teljes a kép, ha együtt vannak, vagy ők is többet foglalkoznak kicsinyeikkel. Ha csak ennyi hozzáadott értékünk lenne a térségben a családok jobblétéhez, már akkor megérte foglalkozni az egyesületi munkákkal.

Antal-Ferencz Ildikó

Szabadúszó újságíró, blogger

Kövesd a Facebook oldalam ITT, hogy megoszthasd ezt az írást és értesülj a többi bejegyzésemről is!